Enikő Kozma éppen a frissen vasalt ágyneműt rendezgette a szekrény polcain, amikor a kupac mélyéről kicsúszott egy régi irattartó mappa. Azonnal felismerte: Marcell Budai „archívuma” volt az, amelyhez szigorúan megtiltotta, hogy valaha is hozzányúljon. A mappa tompa puffanással a padlóra esett, és a benne lévő papírok szétcsúszva, legyezőszerűen terültek szét. Enikő sóhajtott egyet, lehajolt, hogy összeszedje őket, ám ekkor megakadt a szeme egy ismerős kifejezésen az egyik lapon: „zálogszerződés”.
A gyomra görcsbe rándult. Felvette a dokumentumot. A szerződést egy számára ismeretlen pénzintézettel kötötték, de ez még nem volt a legriasztóbb rész. A „zálogkötelezett” rovatban az ő neve állt: Kozma Enikő. A fedezet pedig a háromszobás lakásuk volt – az az otthon, amelyet a szüleitől örökölt, és ahol jelenleg is éltek.
A keze remegni kezdett. Kapkodva átnézte a többi iratot is. Egy hitelszerződés több millió forintról. Egy másik, valamivel kisebb összeggel. Kezességvállalás. Minden papíron ott virított egy aláírás, kísértetiesen hasonlított az övére, mégsem ő írta alá. Hamis volt.
Enikő lassan lecsúszott a földre, hátát a szekrénynek vetve. Úgy érezte, elfogy körülötte a levegő. Hogyan történhetett ez meg? Mikor? Az a férfi, Marcell Budai, akivel huszonöt évet éltek le békében, titokban milliós hiteleket vett fel, és közben zálogba adta az egyetlen lakását?
Felidéződtek benne Marcell reggeli mondatai, mielőtt munkába indult: „Drágám, ma is későn érek haza, ég a kezem alatt az új projekt. Te csak a főztöddel törődsz, de nálunk, üzletembereknél komoly dolgok mennek.” Gyakran viccelődött így, enyhe fölénnyel a hangjában, de Enikő sosem sértődött meg. Marcell egy kisebb cégnél dolgozott, biztos fizetést vitt haza, ő pedig hitt neki, hogy valóban fontos feladatokon dolgozik. Közben vezette a háztartást, nevelte az egyetemista fiukat, és örült annak a csendes, kiszámítható családi életnek.
Mint utóbb kiderült, ez a nyugalom puskaporos hordón állt.
Talán egy teljes órát ült mozdulatlanul a padlón, miközben a gondolatai a dermesztő félelemtől az égető megalázottságig cikáztak. Az emlékezete kegyetlenül egy másik Marcellt idézett fel. Nem azt, aki lenézően beszélt a „levesekről”, hanem azt, aki hét évvel korábban egy percre sem mozdult el beteg édesanyja ágya mellől.
Ő fogta Enikő kezét, amikor az orvos kimondta a lesújtó diagnózist. Ő főzte a húslevest, amelyet az édesanyja senki mástól nem volt hajlandó elfogadni. Újra és újra azt ismételgette: „Megoldjuk. Egy család vagyunk.” Enikő hitt neki. Azt hitte, biztos támasza van. Most már világos volt: Marcell csak felmérte, miből áll ez a fal, hogy egy nap jó áron eladhassa a tégláit.
Ezután sorra villantak fel az elmúlt hónapok apró, de baljós jelei. A gyakori túlórák az „elkerülhetetlen megbeszélések” miatt. A suttogva bonyolított telefonhívások a másik szobában. Az új, feltűnően drága ruhák, amelyeket jutalomként magyarázott. És az állandó kérések, hogy adja oda az útlevelét… Ő pedig, ostoba módon, mindent elhitt.
A tehetetlen düh könnyei már a torkát szorították, de Enikő erőt vett magán. A sírás most megengedhetetlen luxus lett volna. Cselekednie kellett.
Gondosan visszarendezte az összes iratot a mappába, visszatette a helyére, majd elindította a saját „projektjét”. Első lépésként felhívta régi barátnőjét, Júlia Budait, aki egy bank biztonsági részlegén dolgozott.
— Szia, Júlia. Nagyon komoly gondom van, szükségem lenne a tanácsodra, de ezt nem telefonon beszélném meg — mondta Enikő, tudatosan nyugodt hangon.
— Enikő, mi ez a komolyság? Mi történt veled? — kérdezte Júlia, és a hangjából azonnal kihallatszott az aggodalom.