– A lakás ugyan még a házasság előtt került a nevedre, de a családunk közös – jelentette ki Erzsébet, és már rá is tette a kezét a hátsó szoba kilincsére. – Ide kerül majd a szekrényem. Eszter asztalát kivitetjük, amúgy is régi darab. Gábor, írj Norbertnek, hogy vasárnap hozzon egy rendeset.
Eszter a bejáratnál torpant meg, egyik kezében a bevásárlószatyorral. Az előszobában öt bőrönd sorakozott, mellettük egy edényekkel teli doboz és egy kockás utazótáska, amelyből egy köntös széle lógott ki. Gábor arcán nyoma sem volt zavarnak. Levette a kabátját, ráakasztotta Eszter dzsekijére, aztán röviden közölte:
– Anya egy ideig nálunk marad. Csak kérlek, ne csinálj jelenetet.
– Nálunk? – Eszter letette a szatyrot a kis szekrényre, majd előbb a férjére, aztán az anyósára nézett. – Én senkit nem hívtam ide lakni.
Gábor azonnal elfintorodott, mintha valami illetlent hallott volna.
– Eszter, ne kezdd el. Anya eladta a régi panelját, Katalinéknál Norberttel most szűkösen vannak, ráadásul pénzgondjaik is akadnak. Ugye nem akarod, hogy idegen helyeken húzza meg magát?
Erzsébet közben már be is lépett a hátsó szobába. Ott állt Eszter édesanyjának kerek asztala; rajta laptop, számlák, munkamappák és egy apró lámpa. Az anyósa odébb tolta a papírokat az asztal szélére, végigmérte a falat, majd tárgyilagos hangon megjegyezte:
– Ezt az asztalt ki kell vinni innen. Egy nőnek otthon nincs szüksége dolgozószobára, főleg akkor nem, ha egy idős embernek nincs hol aludnia.
Eszter nem dühöt érzett, inkább valami furcsa, ólmos fáradtságot. Azt a fajtát, amely akkor szakad rá az emberre, amikor végre megérti: vele már rég nem beszélnek meg semmit, helyette mindenről döntöttek.
– Erzsébet, jöjjön ki ebből a szobából – mondta csendesen. – Most.
Az anyósa lassan fordult meg. Ajkán az a tapadós, mindent számon tartó mosoly ült, amelyet Eszter tizenegy éve és hét hónapja ismert.
– Gábor, hallod ezt? Még ki sem pakoltam, de máris kitettek a családból.
– Eszter, elég – szólt közbe Gábor a szokásosnál halkabban, mégis keményebben. – Senki nem vitatja, hogy a lakás házasság előtti vagyon. De én vagyok itt a férj. Én is dolgoztam a felújításon, vettem bútorokat, hoztam haza pénzt. Nem lehet úgy élni, mintha csak egy albérlő lennék egy sámlin.
– A felújítást együtt csináltuk. A lakást pedig kétezer-tíz május tizennyolcadikán vettem, még az esküvő előtt.
– Már megint a papírok – vágta rá Gábor. – A család többet ér minden iratnál.
Erzsébet közelebb lépett, és a kardigánját ráfektette a kerek asztalra, mintha ezzel máris lefoglalta volna a helyet.
– Ne légy önző, Eszter. Egyedül neked ötvennyolc négyzetméter túl sok. Gábor megígérte nekem a hátsó szobát, és őszintén szólva nem értem, miért kell ebből cirkuszt rendezni.
– Azért, mert ez az én lakásom – felelte Eszter.
Az anyósa halkan felhorkant.
– A megtűrt ember is hamar elhiszi magáról, hogy ő a ház úrnője.
Gábor nem intette le az anyját. Csak félrenézett, majd két bőröndért nyúlt, hogy bevigye őket a szobába. A kerekek koppantak a küszöbön, az egyik bőrönd nekiütődött az asztal lábának. A lámpa megbillent. Eszter még időben odakapott, és megtartotta.
– A bőröndök a folyosón maradnak – mondta. – Holnap ügyvédhez megyek.
Gábor letette a csomagot, és úgy fordult felé, hogy korábbi magabiztosságából már nem sok maradt.
– Ügyvéddel akarsz ijesztgetni? Hárommillió-hatszázezer forintot raktam bele ebbe a lakásba. Váláskor a felét majd szépen megítélik nekem, aztán meglátjuk, hogyan dalolsz.
– Írd össze, mi az, amit a sajátodnak tartasz, és tedd mellé a számlákat – mondta Eszter.
Erzsébet a levegőbe csapta a kezét.
– Számlákat követel. Gábor, nézd már meg, milyen család ez: a férj anyját a küszöbön úgy fogadják, mintha bíróságon lenne.
Eszter nem vitázott tovább. Felkapta a laptopját, a számlákat beletette egy kopott sarkú szürke mappába, majd az iratokat a táskájába csúsztatta. Gábor észrevette, és összehúzta a szemét.
– Most már rejtegeted a papírjaidat?
– Csak olyan helyre teszem őket, ahol engedély nélkül senki nem turkál bennük.
Éjszaka Eszter a saját szobájában feküdt, és hallgatta, ahogy a fal túloldalán zacskók zizegnek. Erzsébet Katalint hívta. Szinte suttogott, mégis minden szava áthallatszott: „Beköltöztem. Eszter pattogott egy kicsit, de Gábor helyretette. Jó a szoba. Norbert mérje le a szekrény helyét, amíg az asszony dolgozik.” Eszter ekkor értette meg végleg: ez nem hirtelen segítségkérés volt, hanem előre megbeszélt költözés, amelyből őt egyszerűen kihagyták.
Reggelre Erzsébet már átrendezte a konyhában a gabonákat, eltette Eszter kotyogósát a tűzhelyről, és a rózsás törölközőjét is kiakasztotta az egyik fogantyúra.