„Mosd ki az alsóneműimet, és legyen kész az ebéd, de rögtön!” – vágta oda nekem az állás nélkül maradt férjem, miközben szinte kitessékelt a szobából.
Anna még ma is pontosan fel tudta idézni azt a délutánt, amikor Márk megkérte a kezét. A vízparti sétányon álltak, a szél belekapott a hajába, Márk pedig a tenyerében egy kis ékszeres dobozt szorongatott. Azt ígérte, hogy mindig mellette marad, és bármi jöjjön is, együtt majd mindenen átverekszik magukat. Anna akkor egyetlen pillanatig sem kételkedett benne. Úgy látta, olyan férfit választott, akire lehet támaszkodni, aki nem hátrál meg az első nehézségnél, és akinek a szava valóban jelent valamit.
Az esküvőjük egyszerű volt, nagy felhajtás és hivalkodó külsőségek nélkül. Anna közgazdászként dolgozott egy kisebb vállalatnál, Márk pedig mérnökként kereste a kenyerét egy üzemben. Nem éltek fényűzően, de a fizetésükből kijött a hónap, sőt időnként félre is tudtak rakni valamennyit. Egy apró, egyszobás lakást béreltek, közben pedig szorgalmasan gyűjtögették a pénzt a majdani lakáshitel kezdőrészletére.
A házasságuk eleje békésnek, sőt boldognak tűnt. Szombatonként és vasárnaponként barkácsboltokat jártak, tapétákat nézegettek, csapokat, burkolólapokat válogattak. Márk maga rakta össze az előszobai tolóajtós gardróbot, és ő fúrta fel a konyhai polcokat is. Anna közben átfestette a háló falát, apró díszmatricákkal tette otthonosabbá a helyiséget. Közös jövőt terveztek: egy év múlva saját lakás, három év múlva gyerek, öt év múlva pedig egy igazán nagy utazás.
— Felfogod, Anna? Ezt mind ketten teremtjük meg — lelkesedett Márk a létrán állva, fúrógéppel a kezében. — A saját otthonunkat. A saját életünket.
— Felfogom — mosolyodott el Anna, miközben felnyújtotta neki a csavarokat. — Menni fog nekünk.
És akkor valóban hitt benne, hogy így lesz. Hogy ők ketten egy oldalon állnak. Hogy nincs olyan akadály, amelyet közösen ne tudnának legyőzni.
Aztán egyik napról a másikra minden kifordult önmagából, mintha valaki hirtelen eloltotta volna a fényt az addigi életükben.