Még azt sem firtatta, pontosan milyen gyógyszerre lenne szükségem. Egy száraz mondattal lezárta, majd bontotta a vonalat.
Ott, abban a másodpercben vált világossá számomra, mennyire üresek voltak az elmúlt évek gesztusai. A sok babysittelés, az önként adott kölcsönök, amelyek soha nem kerültek vissza, a feltétel nélküli segítség – mind értéktelennek bizonyult, mintha sosem létezett volna.
A kanapén maradtam ülve, a telefonomat szorongatva. Az járt a fejemben, hogy talán egész életemben áltattam magam, amikor szeretetet reméltem olyan helyről, ahol valójában csak számítás volt.
Az idő észrevétlenül elcsorgott. Már besötétedett, amikor kint egy motor hangját hallottam, majd egy autó fékezett le a ház előtt. Először azt hittem, rosszul hallok.
Aztán kopogtak. Amikor ajtót nyitottam, Hunor Balogh állt ott, a tizennyolc éves unokám. Karikás szemek, gyűrött ruha, kimerültség minden mozdulatában.
– Nagyi… négyszáz mérföldet vezettem – mondta halkan. – Alig volt pénzem.
Egy borítékot nyújtott felém. Ötszáz dollár lapult benne. – Ez mindenem. De nem maradhattam távol.
Abban a pillanatban megértettem: amit ezután teszek, az gyökeresen átformálja mindannyiunk sorsát. Az enyémet is.
Magamhoz szorítottam Hunort, olyan erővel, amit addig nem ismertem. Benzin és fáradtság szaga lengte körül.
Enni adtam neki, közben elmesélte, hogyan kérte el egy barátja autóját, és indult el gondolkodás nélkül.
Nem kérdezett semmit. Nem faggatott. Csak jelen volt. Ez egyszerre fájt és hatott rám a legmélyebben.
Azon az éjszakán képtelen voltam álomra hunyni a szemem, és Gergő Budai neve is újra és újra eszembe jutott, miközben a csendben a gondolataim egyre súlyosabb irányt vettek.