Amikor kiderült, hogy 200 millió dollár ütötte a markomat, azt gondosan titokban tartottam. Senkinek sem szóltam róla. Tudatos döntés volt: kíváncsi voltam, mire számíthatok a saját családomtól. Remegő ujjakkal tárcsáztam őket egymás után, és mindenkinek ugyanazt mondtam: „Gyógyszerre lenne szükségem, de most nincs rá pénzem…”
A nyeremény híre kizárólag az enyém maradt. Nem tudott róla a fiam, Gergő Budai, ahogy a lányom, Nóra Hegyi sem, és a többi rokon sem, akik hosszú éveken át éreztették velem, hogy csak nyűg vagyok az életükben.
Ilona Fekete vagyok, hatvanhét éves. Az életem során megtanultam óvatosan bánni az elvárásokkal, mert túl sokszor csalódtam másokban.
Mégis, amikor aláírtam a nyertes szelvényt, és egyedül maradtam a konyha csendjében, egy gondolat nem hagyott nyugodni. Tudni akartam, ki maradna mellettem akkor is, ha semmim sem lenne, csak a szükségem.
Nem rohantam azonnal cselekedni. Hagytam néhány napot eltelni, hogy a bennem kavargó izgalom lecsillapodjon. Ezután vettem elő a telefonomat, és felhívtam a legidősebb fiamat, Gergő Budait. Amikor beleszólt, szándékosan erőtlen hangon beszéltem.
– Gergő… gyógyszerre kellene pénz. Ebben a hónapban nem fér bele nekem…
A vonal túlsó végén előbb néma csend lett, majd megszakadt a hívás. Újra próbálkoztam, de hiába. Kisvártatva esett le, hogy egyszerűen letiltott.
Csak bámultam a kijelzőt, miközben a düh és a megaláztatás egyszerre szorította a torkomat.
Összeszedtem magam, mélyet lélegeztem, majd felhívtam Nóra Hegyit. Végighallgatott, aztán teljesen tárgyilagos hangon felelt, mintha egy idegennel beszélne: elmondta, hogy neki is megvannak a saját kiadásai, és nem tud segíteni.