Egy évvel később az „Újrakezdés Alapítvány” öt irodát nyitott. Budapest, Debrecen, Szeged, Pécs, Győr. Minden héten kétszáz nő fordult hozzájuk segítségért.
Ingyenes jogi tanácsadás. Ingyenes pszichológiai segítség. Ingyenes könyvelési tanfolyamok. Minden. Ingyen.
Eszter nem vett fel fizetést. Dolgozott mellette. Szabadúszó könyvelő. Elég volt. Nem sok. De elég.
És minden héten találkozott nőkkel. Akik elvesztettek mindent. Akik újrakezdtek. Akik… akik túléltek.
És Eszter mindig ugyanazt mondta:
„Ti nem áldozatok vagytok. Ti túlélők. És én azért vagyok itt, hogy megmutassam: van kiút. Mindig van.”
Két évvel később Réka újabb cikket írt. Ezúttal Tamásról.
„A férfi, aki mindent elvesztett – és most újrakezdi”
A cikkben Tamás elmesélte a történetét. Hogyan veszített el mindent. Hogyan kellett eladnia a házat. Hogyan költözött kis lakásba.
És hogyan tanulta meg, hogy… hogy a siker nem a pénzben van. Hanem abban, hogy milyen ember vagy.
A cikk végén Tamás mondott valamit:
„Eszter… Eszter nem csinált semmi rosszat. Ő… ő csak elmondta az igazat. És én… én nem voltam kész meghallgatni. De most… most már tudom. És… és sajnálom.”
Eszter olvasta a cikket. És egy pillanatra megállt.
Aztán elmosolyodott. Nem diadalittasan. Nem gúnyosan.
Hanem… hanem megértően.
Mert Eszter nem akarta tönkretenni Tamást.
Eszter csak… csak akarta, hogy Tamás értse.
És most… most Tamás értette.
Három évvel később Eszter találkozott valakivel. László Farkas. Ügyvéd. Egyedülálló. Nyugodt. Kedves.
Nem sokat beszéltek az első találkozáskor. Csak kávéztak. És néhány hónap múlva… néhány hónap múlva László megkérdezte:
— Eszter, van-e helye valakinek az életedben?
Eszter elmosolyodott.
— Nem tudom. Rég nem gondoltam erre.
László bólintott.
— Értem. De ha… ha lenne, szeretném, ha én lennék az.
Eszter felnézett. És látta László szemében valamit. Valamit, amit régen nem látott.
Őszinteséget. Tiszteletet. Nyugalmat.
— Talán — mondta halkan Eszter. — Talán van hely.
És néhány hónap múlva… néhány hónap múlva László beköltözött Eszter kis lakásába. Harminc négyzetméter. Kicsi. De elég.
Mert most először három év után Eszter érezte: nem a négyzetméter számít. Hanem az, hogy kivel osztod meg.
Négy évvel később Eszter állt az alapítvány új irodájának megnyitóján. Hatodik iroda. Miskolc. Kétszáz ember volt ott. Nők. Akik újrakezdtek. Akik túléltek.
És Eszter beszélt:
— Négy évvel ezelőtt mindent elvesztettem. Házat. Céget. Mindent. És azt hittem, hogy… hogy ez a vég. De nem volt vég. Hanem kezdet. Mert rájöttem: a bosszú nem az, amikor tönkreteszed azt, aki bántott. A bosszú az, amikor te… amikor te boldogabb vagy. Nélküle.
Az emberek tapsolt.
És Eszter elmosolyodott. És tudta: ez az igazság.
Mert Tamás Horváth elvett tőle mindent.
De Eszter Molnár… Eszter Molnár visszaépített mindent.
Csak másképp.
És jobb.
Aznap este, amikor Eszter hazaért, László főzött. Egyszerű vacsora. Tészta. Saláta.
És ahogy ültek az asztalnál, László megkérdezte:
— Eszter, boldog vagy?
Eszter elgondolkodott. Aztán bólintott.
— Igen. Először négy év után… igen.
László megfogta a kezét.
— És… és gondolsz még Tamásra?
Eszter megrázta a fejét.
— Nem. Már nem. Mert… mert Tamás a múlt. És én… én a jelenben élek.
És ez volt az igazság.
Eszter nem tönkretette Tamást.
Eszter csak… csak elmesélte a történetét.
És az emberek… az emberek meghallgatták.
És Tamás… Tamás elveszítette mindazt, amit ellopott.
Nem törvény által. Hanem igazság által.
És Eszter… Eszter nyert.
Nem azért, mert Tamás veszített.
Hanem azért, mert Eszter… Eszter élt.
És ez… ez minden bosszúnál erősebb.