Eszter Molnár állt a bíróság lépcsőjén, és nézte, ahogy Tamás Horváth a telefonjába beszél. Hangosan. Olyan hangosan, hogy mindenki hallotta.
— Megvan, anya. Aláírta. A ház az enyém. A cég az enyém. A kocsi is. Ő meg… hát, ő mehet. Nyugi, elmegy csendben. Olyan, mint egy bárány.
Eszter három lépésre állt tőle. A kezében a válási papírok. Aláírva. Minden aláírva.
A ház, amit tizenkét évet töltöttek együtt? Tamásé.
A cég, amit együtt építettek? Tamásé.
Az autó, amiben együtt utaztak? Tamásé.
És Eszter… Eszter kapott egy kis lakást. Harminc négyzetméter. A város szélén.
Tamás megfordult, és meglátta őt. Elmosolyodott. Nem szégyellősen. Nem bocsánatkérőn. Hanem… diadalittasan.
— Még itt állsz? — kérdezte, és a hangjában ott volt a gúny. — Menj csak, menj. Új élet vár rád. Kis lakás. Új kezdet.
Eszter ránézett. És egy szót sem mondott.
Nem sírt. Nem kiabált. Nem kért semmit.
Csak nézte Tamást. Hosszan. Nyugodtan.
Aztán sarkon fordult, és elindult lefelé a lépcsőn.
Tamás utána nevetett.
De nem tudta, hogy Eszter nem tört össze.
Hanem… hanem elindított valamit.
Valamit, ami mindent megváltoztat.
Eszter hazaért a kis lakásba. Harminc négyzetméter. Üres. Hideg.
Leült az ablak mellé, és elővette a laptopot.
Nem sírt. Nem itott. Nem telefonált senkinek.
Hanem megnyitott egy dokumentumot. Egy dokumentumot, amit már három hónapja készített. Csendben. Titokban.
„Újrakezdés Alapítvány”
Nonprofit szervezet elvált nők segítésére.
Eszter negyvenegy éves volt. Tizenkét évet dolgozott könyvelőként. Tamás cégénél. Az ő cégénél. De nem az ő nevén.
Tamás volt a főnök. Tamás volt a tulajdonos. Tamás volt az arc.
De Eszter… Eszter volt a számok. Eszter volt a tervek. Eszter volt a munka.
És most, ahogy ült a kis lakásban, Eszter tudta: ez nem a vég.
Ez a kezdet.
Másnap reggel Eszter felhívott valakit. Réka Balogh. Régi barátnő. Újságíró.
— Réka, Eszter vagyok. Beszélnünk kell.
Réka megérkezett egy órán belül. Kávé. Két csésze. És Eszter elmesélt mindent.
— Tamás elvett mindent. A házat. A céget. Mindent. És én… én hagytam. Mert nem akartam harcolni.
Réka felhúzta a szemöldökét.
— És most?
Eszter elmosolyodott. De ez nem boldog mosoly volt. Hanem… hanem valami más.
— Most csinálok valamit. Alapítványt. Elvált nőknek. Akik ugyanúgy jártak, mint én. Akik mindent elveszítettek. És akiknek… akiknek segítségre van szükségük.
Réka bólintott.
— És miben segíthetek?
Eszter előhúzott egy mappát. Benne papírok. Számok. Beszámolók.
— Tamás cége. Az „ő” cége. De tudod, ki építette? Én. Tudod, ki dolgozott tizenkét évet? Én. Tudod, kinek volt az ötlete? Enyém.
Eszter letette az asztalra egy másik dokumentumot.
— És tudod, mi ez?
Réka átvette. Olvasta. És lassan felnézett.
— Ez… ez egy szerződés. Tamás és… és egy offshore cég között.
Eszter bólintott.
— Pénzmosás. Adócsalás. Minden. És tudod, ki tartotta a könyvelést? Én. Tudod, ki látta mindezt? Én.
Réka elhallgatott.
— Eszter… ezt… ezt fel kell jelentened.
De Eszter megrázta a fejét.
— Nem. Nem fogom. Mert nem akarom, hogy börtönbe kerüljön. Nem akarom, hogy bűnöző legyen.
Réka nem értette.
— Akkor mit akarsz?
És akkor Eszter kimondta azt, amitől minden megváltozott.
— Akarom, hogy mindenki tudja, milyen ember ő. Akarom, hogy minden üzleti partnere, minden ügyfele, minden ismerőse tudja, hogy… hogy Tamás Horváth nem az, akinek látszik.
Réka elmosolyodott.
És megértette.
Ez nem bosszú lesz.
Ez igazság.