…üzleti vállalkozást csinált belőle – tette hozzá András Király, és a hangsúlyából egyértelmű volt, hogy a történetnek messze nincs még vége.
András lassan kifújta a levegőt, majd félvállról megvonta a vállát. – Akkor szerinted lenne értelme felkeresni azokat, akik még mindig együtt laknak azzal a… a te… – elakadt, nem fejezte be a mondatot.
– Nem tudom – rázta meg a fejét Emese Dunai. – Olyan sietve menekültem el onnan, hogy még vissza sem néztem egyszer sem.
– Értem – bólintott.
Egy rövid csend után Emese folytatta: – Margit Mészáros régen már az anyukámnak is kiadta azt a lakást. Ő adta meg nekem a címet. Úgy alakult, hogy pont akkor üresedett meg… vagyis majdnem.
András elmosolyodott. – Igen, majdnem. Én gyakorlatilag már elköltöztem. Pontosabban: elmentem, és ma jöttem vissza. Aztán a kezét nyújtotta. – András.
– Emese – felelte halkan, és az apró, vékony ujjait beletette a férfi tenyerébe.
– Éhes vagy? Szívesen adnék valami ennivalót.
– Őszintén? Igen, egy vacsora nagyon jól jönne, csak…
– Akkor rendeljünk valamit.
– Inkább ne – vágott közbe gyorsan. – Az drága. Mi lenne, ha lemennénk a boltba? Láttam, hogy mindjárt a sarkon van egy.
– Ott van – erősítette meg.
– Akkor menjünk – mosolygott rá Emese. – Tudok főzni, nem kell aggódnod. És úgy tűnik, minden megvan itt: edények, tányérok…
– Nem is aggódom – válaszolta András, az arca pedig szemmel láthatóan meglágyult. – Figyelj… nem baj, ha tegeződünk?
Emese kissé bizonytalanul, de beleegyezően bólintott.
A boltban úgy haladtak végig a sorok között, mintha régóta ismerték volna egymást. A beszélgetés magától értetődően folyt, a kosár pedig lassan megtelt, mindenféle feszengés nélkül.
– Mit szólnál egy rizottóhoz? – vetette fel Emese, majd rögtön el is bizonytalanodott. – Bár estére talán nehéz. Esetleg rizs csirkével?
– Rizs csirkével – ismételte András, ízlelgetve a gondolatot.
– Vagy krumpli. Megfőzzük, mellé valami hal.
– A krumpli jó – vont vállat. – Őszintén szólva most bármit megennek. – Elmosolyodott, kissé zavartan.
– És… van elég pénzed? – kérdezte Emese óvatosan.
– Nyugodtan vedd meg, amire szükség van – nyugtatta meg.
A konyhában minden meglepően gördülékenyen ment. Vágtak, kavargattak, néha nevetve javították ki egymás apró hibáit. A vacsora egyszerű lett, mégis megnyugtató. Evés után együtt pakoltak el, elmosták az edényeket, és a beszélgetés egy pillanatra sem szakadt meg. Téma követte a témát, a megértés magától jött, magyarázat nélkül.
Szinte túl könnyű volt minden. Mintha pontosan így kellett volna történnie. A közös bevásárlás, a főzés, a rendrakás. Feladatok nélkül, szerepek kijelölése nélkül, feszültségmentesen. Minden természetesen áramlott, csendes összhangban. Két ember, akik jókor találkoztak. És attól az estétől kezdve egyiküknek sem volt igazán kedve elmenni.