A gyomrában kavargó, nyugtalan érzés nem akart enyhülni, sőt, ahogy telt az idő, egyre jobban szétterjedt benne.
Az albérletig majdnem egy órát utazott. Minden újabb megállónál az a benyomása erősödött, hogy nem egyszerűen hazafelé tart, hanem egy olyan hely felé, ahol már semmi sem várja igazán. Mintha a visszaút nem egy lakásba, hanem egy kiüresedett állapotba vezetne.
András már két nappal korábban jelezte a lakás tulajdonosának, hogy költözni készül, és nagyjából két héten belül nyugodtan elkezdhet új bérlőt keresni. A megbeszélés korrekt volt, egyikük sem csinált belőle ügyet, minden a szokott rend szerint zajlott.
Amikor azonban a kulcsot a zárba illesztette, az ajtó meg sem mozdult. Belülről volt bezárva. Egy pillanatig tétovázott, majd megnyomta a csengőt. A tulajdonos havonta kétszer személyesen jött takarítani, ami mindkettőjüknek megfelelt: Andrásnak nem kellett ezzel foglalkoznia, a díj benne volt a bérleti összegben, ő pedig pontos képet kapott a lakás állapotáról.
Arra gondolt, most is ő lehet bent, az időpont stimmelt volna. Ehelyett azonban az ajtót egy fiatal nő nyitotta ki, akit korábban soha nem látott.
Néhány másodpercig némán méregették egymást. András ösztönösen újra a lakásszámra pillantott, majd higgadtan megszólalt:
– Én itt lakom.
– Ó… értem – bizonytalanodott el a nő. – A tulajdonos azt mondta, már elköltözött. Akkor én azonnal megyek.
Idegesen járkálni kezdett, mintha pakolna, de valójában csak ide-oda lépdelt. András levette a cipőjét, és beljebb ment a szobába.
A lány felkapott egy műanyag szatyrot, egy hátizsákot, és sietve próbálta felhúzni a cipőjét.
– A pulóverét itt hagyta – szólt utána András.
Leemelte a kanapéról, és a folyosóra vitte utána.
– Sírt? – kérdezte halkan.
– Nem… dehogy… bocsánat – hadarta, miközben a csatot próbálta bekapcsolni, sikertelenül.
– Fordítva kell – mondta András, és ösztönösen megfogta a kezét, hogy segítsen.
Egy pillanatra elbizonytalanodott, majd hozzátette: – Ha nincs hova mennie, maradhat éjszakára. A tulajdonost kicsit félreérthetően tájékoztattam. A hónap végéig még jogom van itt lakni.
– Tudom… csak az a baj, hogy tényleg nincs hová mennem – vallotta be alig hallhatóan.
– Rendben. Akkor jöjjön vissza. Adja ide a hátizsákot.
Bevezette a szobába, és leültette a kanapéra.
– Két hónapig egy barátnőmnél laktam – kezdte kis idő múlva. – Azt mondta, az övé a lakás. Megegyeztünk, hogy én fizetem a rezsit, mindent időben utaltam. Ma viszont munkából hazajövet egy idegen nő ült bent. Megkérdezte, ki vagyok. Elmondtam az igazat. Akkor derült ki, hogy a barátnőm csak továbbadta a lakást, közben nem fizette a bérleti díjat, és nagy összeggel tartozott. A tulajdonos azzal fenyegetett, hogy nem enged ki, amíg nem fizetek. Hiába mutattam a befizetéseket, nem érdekelte. Vagy fizetek, vagy rendőrt hív. Odaadtam minden pénzemet, és csak akkor engedett el.
András keserűen elmosolyodott. – Ez nem barátság volt – mondta csendesen. – Inkább valaki, aki mások bizalmából próbált megélni, és most magára hagyta, amikor baj lett.