Az együtt töltött idő addig szinte mindig a lakáson kívül zajlott: bisztrókban, kávézókban, éttermekben ültek órákig. A reggelek legfeljebb egy gyors kávéról szóltak, és az is csak akkor, ha András Király az éjszakát Henrietta Orosznál töltötte. A hétköznapi, otthoni rend – főzés, mosás, rutinszerű együttélés – valójában soha nem volt része a kapcsolatuknak.
Néhány pillanatnyi csend után Henrietta szólalt meg először.
– Ne haragudj, de ezt nem igazán értem – mondta halkan, mégis határozottan. – Tényleg azt gondoltad, hogy attól, mert ideköltöztél, automatikusan én leszek az, aki főz rád, kimossa a ruháidat, és mindent elintéz körülötted?
András döbbenten nézett rá, pislogott párat, mintha váratlanul érte volna a kérdés.
– Hát… nem így szokás? – csúszott ki belőle bizonytalanul.
– Akkor félreértettél – felelte nyugodtan. – Nem ilyen vagyok. Van munkám, saját életem. Amikor egyedül laktál, ki gondoskodott rólad?
Elbizonytalanodott. – És ha házasok lennénk? Akkor sem lenne ez magától értetődő?
– Akkor leülnénk, és megbeszélnénk, ki mit vállal, úgy, hogy mindkettőnknek jó legyen – válaszolta tárgyilagosan.
– Csakhogy én nem szeretek főzni, vasalni, mosni, takarítani, mosogatni – sorolta, miközben ujjain számolt.
– Én sem rajongok ezekért – mosolyodott el Henrietta.
– És a gyerek? – csattant fel ingerülten. – Ő is dolgozzon már születésekor?
– Mindig van megoldás – vont vállat. – Lehet segítséget hívni, takarítót, vagy valakit, aki főz.
– És azt miből fizetjük? – gúnyolódott. – Akkor mégis mire való egy feleség?
– Biztosan nem cselédnek – tárta szét a karját. – Huszonöt éves vagyok, akárcsak te, és nem akarok úgy élni, mint anyám: egész életében másokat kiszolgálva. Élvezni akarom az életemet.
András lassan bólintott. – Azt hiszem, máshogy képzeltelek el. Úgy gondoltam, a szeretet gondoskodásban mutatkozik meg. Otthon melege, vacsora az asztalon…
– Én meg azt hittem – vágott közbe –, hogy a férfi szeretete inkább azt jelenti: „gyere, meghívlak vacsorára”, nem azt, hogy „etess meg”.
– De mindig étteremben enni drága.
– Akkor olyan férjet választok, aki ezt megengedheti magának – mondta higgadtan. – Az időm sokat ér. Egyébként most épp dolgozom.
– Bocsánat – motyogta András. – Akkor… dolgozz.
Henrietta visszaült az asztalhoz. András szó nélkül a sarokba ment, felkapta a két utazótáskát, amelyeket előző nap hozott, belegyömöszölte a holmiját, még a fogkefét is, a kulcsokat letette az asztalra, cipőt húzott, és kiment. Az ajtó hangosan csapódott mögötte. Henrietta nem kísérte ki.
A metrón tömeg volt, mindenki fáradtan sietett haza. András az ajtó mellett állt meg, az egyik táskát a másikra tette, és a zsúfolt kocsiban hirtelen furcsa üresség telepedett rá, amely valahol mélyen, belülről indult el.