András Király a zárba csúsztatta a kulcsot, benyitott, és alig tette át a lábát a küszöbön, mély levegőt vett. A lakást betöltötte egy finom, ismerős illat: az a parfüm, amelyet gondolkodás nélkül Henrietta Oroszhoz kötött. Egyvalami azonban hiányzott a levegőből – az étel legkisebb jelének sem volt nyoma.
– Itthon vagyok – mondta hangosan, majd a cipőjét a bejáratnál hagyta, ahogy mindig is szokta.
Már előző nap áthozta néhány holmiját. Innen közelebb volt a munkahelye, és három hónap randizás után egyre gyakrabban kerültek szóba azok a félmondatok, amelyek az együttélés lehetőségét tapogatták körül. Henrietta részéről sosem érkezett tiltakozás.
A dolgozósarokban ült, teljesen belefeledkezve a monitorba. Fején nagy, zárt fejhallgató volt, az asztalon digitális rajzprogram futott, a keze gyors, pontos mozdulatokkal dolgozott.
– Szia – lépett mellé András, kissé lehajolt, és könnyed csókot nyomott az arcára.
– Szia. Te már megjöttél? Még dolgozom – mosolygott fel rá Henrietta, és fél kézzel arrébb tolta az egyik fülest, amely lecsúszott a füléről.
A nyugodt fogadtatás meglepte. Nem szólt semmit, inkább a konyha felé vette az irányt. Odabent minden pedánsan el volt rendezve, szinte már túlzottan is sterilnek hatott, a főzőlap üresen ásított. Kinyitotta a hűtőt. A polcokon szinte vakító fehérség fogadta: egy doboz savanyú káposzta, egy üveg kefir és egy félig kifacsart ketchup árválkodott benne. Becsapta az ajtót, majd egy pillanat múlva újra kinyitotta, mintha arra számítana, hogy időközben csoda történt. Nem történt.
Vállat vont, és visszasétált a szobába.
– Henrietta, éhes vagyok. Főznél valamit? – kérdezte, miközben óvatosan megemelte a fejhallgató egyik oldalát.
– Tessék? – nézett rá enyhe értetlenséggel.
– Egész nap dolgoztam, és most ennél valamit.
– Én még mindig dolgozom – felelte derűsen.
– Nem viccelek.
Levette a fejhallgatót, az asztalra tette, és látszott rajta, hogy régóta ül egy helyben: megnyújtotta a hátát, a karját, a lábát.
– Mit értesz pontosan azon, hogy komolyan mondod?
– Hát… hol a vacsora?
– Nem főztem, mert munkám volt.
– Akkor ki fog főzni? Én egész nap melóztam, te meg itthon voltál.
– Aki éhes, az főz magának. Én estére kefirt iszom, és egyébként ahhoz ne nyúlj – tette hozzá, majd hogy ne legyen félreértés, kiment a konyhába, és kivette az üveget a hűtőből. András követte.
– Rendelj valamit. Tegnap is rendeltünk vacsorát. Ma ebédre plovot ettem.
– Ploooov – húzta el András elégedetten, és a szájában összefutott a nyál.
Addig a napig megszokta, hogy a közös idejük egészen másképp zajlik, és ez az apró jelenet volt az első, amelyben megérezte: talán észrevétlenül, de eltérő irányba indulnak az elképzeléseik az együttélésről. Korábban más ritmusban találkoztak, és amikor együtt voltak, az étkezések többnyire a lakáson kívül, kávézókban, bisztrókban vagy éttermekben történtek – egy szokás, amely hamarosan új megvilágításba kerül.