– Csak két percre – figyelmeztette Enikő halkan az apját –, amíg nincs itt az osztályvezetés.
– Szervusz, te örök vándor – köszönt rá az apa, amikor belépett az intenzív osztály félhomályos kórtermébe.
– Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – suttogta Mihály alig hallhatóan.
– Enikő szólt – felelte az apa, majd a lányára nézett. – Tényleg nem ismerted meg?
– Enikő? – Mihály tekintete lassan a fehér köpenyes orvosra siklott.
Enikő lehúzta az arcáról a maszkot. Mihály szemében egyszerre villant fel felismerés, megkönnyebbült öröm és egyfajta feszültséggel teli döbbenet.
– Sejtettem, hogy ismerős a hangod… Végül orvos lettél. Akkor hát te voltál az őrangyalom – mosolyodott el gyengén, és a szeme körül mélyebb ráncok rajzolódtak ki.
Enikő volt az, aki elsőként elkapta a tekintetét.
– Apa, mennünk kell… majd később – mondta halkan, és kivezette az apját a kórteremből.
– Ugye rendbe jön? Ugye életben marad? – kérdezte az apa aggódva a folyosón.
– Igen. Ha betartja az utasításokat, és nem terheli túl magát, jó esélye van – válaszolta Enikő magabiztosan.
Mielőtt hazament volna, még egyszer visszalépett Mihályhoz. Már régen nem az a félénk, tizenhét éves lány volt, aki titokban beleszeretett az apja barátjába, mégis ugyanaz a szorító érzés markolta meg a szívét, amikor ránézett.
– Megjöttem, ahogy ígértem – mondta Mihály halkan.
– Tíz év késéssel. Én pedig vártam, ahogy megígértem – felelte Enikő ugyanazzal a csendes hangsúllyal.
Hazafelé sietve mosoly bujkált az arcán. A hó ugyanúgy ropogott a cipője alatt, mint régen. A nap próbált áttörni az egybefüggő szürke felhőtakarón. „Kedvesem… végre újra látlak” – ismételgette magában.
Otthon az apja megszólította.
– Szeretnék beszélni veled. Értelek én, de kérlek, ne tedd tönkre az életed. Egyidős velem, Enikő… Te fiatal vagy, szép, okos…
– Kérlek, apa, ne folytasd. Ne aggódj értem. Nem lesz semmi. Ő nem szeret engem. Én pedig nem tudok érzések nélkül élni – zárta le a beszélgetést.
Másnap Enikő ismét benézett Mihályhoz.
– Jó reggelt, angyalom – mosolygott rá Mihály. – Amíg itt vagy, nem félek a haláltól.
– Nem fogsz meghalni. Nem engedem – felelte határozottan.
Mihály fürkészve nézte az arcát, mintha ki akarná olvasni a gondolatait.
– Olyan fiatal vagy… én pedig…
Enikő nem hagyta befejezni. Tenyerét gyengéden a férfi ajkára tette.
– Erről majd akkor beszélünk, amikor már jobban leszel. Mondd… szeretted az anyámat?
– Igen. Nagyon. De ő az apádat választotta. Jól tette. Én mindig úton voltam, expedíciókon éltem…
Enikő mellkasában ismerős féltékenység sajdult fel.
– Úgy tűnik, ideje lenne megszoknod a nyugodtabb életet.
Mihály lassan megrázta a fejét.
– Ha egy vadállatot cirkuszba zárnak, attól még nem szelídül meg. Én geológus vagyok. Máshoz nem értek.
– Taníthatnál az egyetemen – vetette fel Enikő.
– Átgondolom – mondta Mihály csendesen.
Enikő szíve ujjongott, miközben az orvosi szobába tartott. „Átgondolja… itt marad…”
– Fazekas Enikő! – szólította meg egy fiatal sebész a szomszédos osztályról, aki évek óta reménytelenül rajongott érte. – Megígérted, hogy eljössz velem moziba.
– Menjünk – mosolygott rá Enikő.
– Tessék? Mikor? – a férfi meglepetten megtorpant. Annyi ideje várt erre a válaszra, hogy már lemondott róla.
– Kettő után végzek – felelte Enikő.
– Akkor érted jövök. Ne menj el nélkülem.
– Megígérem – nevetett fel Enikő.
A szerelem nem mindig talál viszonzásra. A legnehezebb az, amikor nincs lehetőség kimondani az érzéseket. A kimondatlan szavak lassan felemésztik az embert.
„Olyan volt, mint egy halálos ítélet: tudni, hogy soha nem ölelhetlek át, és soha nem mondhatom el, mit jelentesz nekem” – Bernadett Farkas.
„Nincs makacsabb dolog a reménytelen szerelemnél. A kölcsönös érzések megfakulhatnak, a szenvedély gyűlöletbe fordulhat, de a viszonzatlan szerelem örökre ott marad a szívben” – György Szilágyi.