Ahogy Mihály karjának súlyát és melegét érezte a kabáton keresztül, Enikő szinte elfelejtett levegőt venni. Legszívesebben ott maradt volna így, mozdulatlanul, fittyet hányva a csípős hidegre és az egyre sűrűsödő szürkületre. Azonban Mihály lassan elengedte, Enikőt pedig azonnal kirázta a hideg, mintha csak most vette volna észre a mínuszokat.
– Fázol? – kérdezte Mihály. – Menjünk be valahová melegedni. Mutasd az utat.
Mire besötétedett, már hazafelé tartottak. Amikor beléptek a lakásba, Enikő anyja rosszalló pillantást vetett a lányára, de nem szólt egy szót sem.
A konyhából ekkor kilépett egy nő. Nem egyszerűen csinos volt – szinte vakítóan gyönyörű. Hibátlan bőr, tökéletes alak, dús szempillák, mintha reklámból lépett volna elő. Mihály megdermedt egy pillanatra, a nő viszont magabiztosan átölelte, és puszit nyomott az arcára.
– Miért Gábor Királytól kell megtudnom, hogy a városban vagy? – kérdezte sértődötten, kissé hisztis hangsúllyal.
– Nem maradok sokáig – vont vállat Mihály. – Nem akartam felfordulást csinálni.
– Ez annyira rád vall – biggyesztette le az ajkát a nő.
A féltékenység úgy mart Enikő szívébe, mint egy alattomos állat. Szó nélkül bevonult a szobájába, és bezárta az ajtót. Hallotta, hogy Mihály elkíséri a vendéget. Nem jött álom a szemére, csak feküdt, és várt. Reggel arra ébredt, hogy Mihály összecsukható ágyon alszik a nappaliban. Megkönnyebbült: nem maradt ott annál a gyönyörű nőnél.
– Ki volt ő? – kérdezte később az anyját.
– A volt felesége – hangzott a válasz.
A féltékenység újra megmozdult benne.
– És mit akart?
– Régen elváltak, de barátok maradtak – mondta az anyja nyugodtan.
Másnap Enikő ismét ellógta az óráit. A bejáratnál Mihály bundás csizmái mellett ott állt a hátizsákja. Kabátostul rontott be a szobába.
– Már indulsz?
– Igen. Elintéztem mindent, mennem kell.
– Elkísérhetlek? – kérdezte reménykedve.
Mihály hosszan nézett rá. Mintha mondani akart volna valamit, végül csak bólintott.
Az állomásig Enikő küzdött a könnyeivel, időről időre felszisszent, szipogott. A peronon már ott állt a vonat, a kalauznő kíváncsian figyelte őket.
– Ugye… ugye visszajössz még? – kérdezte Enikő, le sem véve a szemét Mihályról.
– Enikő, én már öreg és unalmas vagyok – mondta csendesen. – Neked még előtted az egész élet…
„Milyen élet az nélküle?” – futott át Enikő fején, miközben alig hallotta a szavait.
– Mennem kell – mondta Mihály, majd hirtelen magához húzta, és szorosan megölelte. Enikő szemeiből kibuggyantak a könnyek.
– Visszajövök – tette hozzá, és kézfejével letörölte a nedves csíkokat Enikő arcáról.
A lány megragadta a kezét, ajkával hozzáért a tenyeréhez. Mihály azonnal kirántotta a kezét, hátralépett. Enikő ösztönösen követte, mintha mágnes húzná. Mihály nem nézett vissza, odalépett a kalauznőhöz, felmutatta a jegyét. Csak akkor intett búcsút, amikor már felszállt a kocsiba, és bűnbánó mosollyal nézett le rá.
– Várni foglak! – zokogta Enikő.
Hazafelé bolyongott, alig érzékelte az utat. A könnyei ráfagytak a szempilláira, összeragasztották őket, nekiütközött az embereknek. Otthon az anyja azonnal észrevette a vörös szemeket, átölelte. Így ültek együtt, míg az apja haza nem ért a munkából.
Tíz év telt el.
– Fazekas Enikő doktornő, a felvételről telefonáltak. Egy infarktusos beteget hoztak – dugta be a fejét a nővér az orvosi szobába.
Enikő letette a tollat, megigazította a sapkáját, és kilépett.
A hordágyon egy sápadt férfi feküdt.
– Negyvenkilenc éves férfi, kiterjedt szívinfarktus – sorolta a mentőorvos.
– Papírok? – kérdezte a nővér.
– Később. Vigyék fel a kardiológiára – felelte Enikő határozottan.
– De… – kezdte a nővér.
– Ismerem. Majd elintézzük.
– Ha a hozzátartozója… – ingatta a fejét a nővér.
Megöregedett. Több volt az ősz hajszál. De kétségtelenül Mihály volt. Megpróbált megszólalni.
– Ne beszéljen. Mindjárt túl leszünk rajta – állította meg Enikő.
Miután Mihályt az intenzív osztályon elhelyezték, monitorokra kötötték, infúziót kapott, Enikő kiment a folyosóra, levette a maszkját, és felhívta az apját. Az apja kora reggel érkezett meg, amikor az ügyelete már a végéhez közeledett.