Enikő általában rosszul viselte, ha a saját terét másoknak kellett átengednie. Most azonban egészen másként érzett: szinte boldoggá tette a gondolat, hogy Mihály az ő ágyában aludjon, hogy a szoba megőrizze a jelenlétét, a lélegzetének ritmusát, az illatát.
Reggel, amikor álmosan elindult a fürdő felé, majdnem megbotlott Mihály hatalmas, bundával bélelt csizmáiban. Erős, állatias szag áradt belőlük. Egy pillanatra elképzelte, ahogy Mihály puskával a vállán járja a tajga eldugott ösvényeit. Aztán észbe kapott, és elmosolyodott saját butaságán: miféle puska? Hiszen ő geológus, nem vadász.
– Mit álldogálsz itt? Siess mosakodni, különben elkésel az iskolából – suttogta mögötte az anyja.
Enikő összerezzent, mintha rajtakapták volna valamin, és szinte menekülve surrant be a fürdőszobába.
Nem hallotta, ahogy a konyhában az anyja halkan megjegyezte az apjának, hogy a lánya túlságosan is érdeklődik Mihály iránt.
– Nem csoda – felelte az apa nyugodtan. – Mindig tetszett a nőknek. Neked is, annak idején.
– Ne viccelj már. Az mikor volt? Engem ez most nem nyugtat meg. Enikő még csak tizenhét.
– Ugyan, Mihály kemény dió, ami az ilyesmit illeti. Ráadásul nem marad sokáig, elutazik, és majd lecseng ez az egész.
Enikőnek legszívesebben eszébe sem jutott volna iskolába menni. Torokra hivatkozni hiábavaló lett volna, az anyja úgysem dől be neki. Amikor elhaladt a nappali mellett, a félig nyitott ajtón át megpillantotta Mihályt, amint a kinyitható ágyon aludt. Hanyatt feküdt, egyik karját a feje alá csúsztatva. Enikő gyorsan félrenézett, és sietve továbbment.
Az utolsó óráról egyszerűen meglépett. Ám amikor hazaért, a folyosón nem találta sem Mihály kabátját, sem a csizmáit. Hiába rohant tehát haza abban a reményben, hogy egyedül találja.
A szobájában, a székre akasztva ott lógott Mihály vastag, kézzel kötött pulóvere. Enikő végigsimított rajta, majd magához húzta, és az arcát a durva gyapjúhoz nyomta. A fonal magába szívta a férfi illatát: testmeleg, füst és valami vad, megfoghatatlan aroma keveredett benne. Csukott szemmel állt így egy darabig, mozdulatlanul.
Ekkor megcsikordult a zár. Enikő összerezzent, és ijedten visszadobta a pulóvert a székre. Úgy érezte magát, mint akit tiltott dolgon kaptak rajta.
– Van itthon valaki? – Mihály állt az ajtóban, arca kipirult a hidegtől.
– Én… én vagyok – felelte Enikő bűntudatosan.
Mihály egy pillanatig figyelmesen nézte.
– Borzasztóan éhes vagyok. Anyukád hagyhatott valamit ebédre, nem?
– Megnézem – vágta rá Enikő, és már sietett is a konyhába.
Máskor beérte volna egy gyors falattal, most azonban igyekezett. Felmelegítette a levest, elővette a tegnapról maradt sült húst, és vizet tett fel a teának. Amikor Mihály belépett, mélyet szippantott a levegőből.
– Ez nagyon jól illatozik – mondta elismerően.
Enikő alig evett. Időről időre felpillantott a tányérja fölött Mihályra. Amikor ő jóllakott, mesélni kezdett a tajgáról, mintha szándékosan oldani akarná a feszült csendet. Enikő mosolygott, bólogatott, de a szavak alig jutottak el hozzá. A férfi közelsége felkavarta, megszédült tőle, a szíve hevesen vert.
– Köszönöm, igazi gondoskodó háziasszony vagy – mondta Mihály, félretolva az üres tányért. – Mit szólnál egy sétához? Megmutatnád a várost. Tizenöt éve nem jártam itt.
– Tényleg itt éltél régen? – csodálkozott Enikő.
– Igen. Apáddal egy intézetbe jártunk, csak más szakra. Akkoriban barátnőink voltak. Velük az utak elváltak, mi viszont megmaradtunk barátnak.
– És miért nálunk szálltál meg? Nincs saját lakásod?
– Nincs. A volt feleségemé lett. Belefáradt abba, hogy folyton expedíciókról várjon haza.
„Én kibírtam volna” – villant át Enikő fején, és rossz érzéssel töltötte el, hogy valaha más nő volt a felesége.
– Tegezz nyugodtan – tette hozzá Mihály mosolyogva. – Így túl öregnek érzem magam melletted.
– Rendben… akkor induljunk sétálni? – kérdezte Enikő azonnal.
Bejárták a várost: Enikő megmutatta a kedvenc helyeit, Mihály pedig a régi emlékeit idézte fel. Beszéd közben a karját Enikő vállára tette, és egy folyópart felé mutatott.
– Ott síeltünk régen. A rakpartról egyenesen a jégre csúsztunk le, egészen a folyó közepe felé – mondta, miközben együtt haladtak tovább az alkonyodó utcán.