– Ne így mondd, kérlek. Szükségünk van rád. Csak minden kapcsolatnak megvannak a maga határai.
Másnap Ilona Török összecsomagolt, és elutazott. Az indulás előtt hűvös udvariassággal búcsúzott el a fiától, Orsolya nevét pedig még említés szintjén is gondosan kerülte. A levegőben maradt kimondatlan mondatok súlya ott nehezedett a lakásra, miután becsukódott mögötte az ajtó.
Kristóf nem halogatta a dolgokat. Még aznap nekilátott visszaállítani a gyerekszobát. Újra összeszerelte a kiságyat, visszapakolta a ruhácskákat a komód fiókjaiba, a falra pedig visszakerültek a kedves, mackós képek. Minden a régi terv szerint nézett ki – pontosan úgy, ahogy ő és Orsolya elképzelték. Amikor végzett, autóba ült, és elment a feleségéért.
Orsolya nem azonnal lépett be teljes nyugalommal. Előbb végignézte a lakást, szinte aprólékosan, mintha attól tartana, hogy valami nyom megmaradt. Csak akkor engedett fel igazán, amikor meglátta a gyerekszobát: rendezett volt, barátságos és meghitt.
– Tudod, hogy ezután sokáig haragudni fog ránk – szólalt meg halkan.
– Tudom – felelte Kristóf. – De döntöttem. Az én családom te vagy és a gyermekünk. Anyu… idővel megérti. Vagy legalább elfogadja.
Eltelt két hónap. Ilona nem telefonált, és nem is látogatta meg őket. Kristóf néha próbálta hívni, de a beszélgetések rövidek és feszengők voltak. Orsolyát mindez nyomasztotta: nem akart éket verni anya és fia közé, még ha tudta is, hogy a határok kijelölése elkerülhetetlen volt.
Egy este, amikor már csak egy hónap volt hátra a szülésig, megszólalt a csengő. Orsolya ajtót nyitott, és meglepetten látta meg Ilonát, aki egy nagy dobozt tartott a kezében.
– Bejöhetek? – kérdezte bizonytalanul, Orsolyára nézve.
– Természetesen – bólintott Orsolya, félreállva az útból.
Ilona a nappaliba ment, és letette a dobozt az asztalra.
– Sok mindenen gondolkodtam – kezdte lassan. – Lehet, hogy valóban túl messzire mentem. Beleütöttem az orromat olyasmibe, ami nem az én dolgom volt.
Orsolya leült vele szemben.
– Nem akartuk megbántani…
– Tudom – legyintett Ilona. – Én rontottam el. Mindig kisfiúnak láttam Kristófot. Az enyémnek. Csakhogy ő már felnőtt, és saját családja van. Így van rendjén.
Felnyitotta a dobozt. Odabent kézzel kötött takaró, apró cipőcskék és egy sapka feküdt – mindegyik gondosan elkészítve, szeretettel.
– Az unokámnak készült. Vagy unokámnak – mosolyodott el halványan. – Tudjuk már, ki lesz?
– Kisfiú – válaszolta Orsolya mosolyogva.
– Az jó. Egy kis öltönyt is elkezdtem kötni, csak még nincs kész. Ha megengeditek… majd elhozom.
– Természetesen – felelte Orsolya őszintén. – Hiszen nagymama vagy. Örülünk, ha jössz.
– Csak vendégségbe – tette hozzá gyorsan Ilona. – Megtanultam, hogy minden családnak megvan a saját fészke.
Ekkor lépett ki a hálószobából Kristóf. Amikor meglátta az anyját, egy pillanatra megállt.
– Anya?
– Szervusz, fiam. Ajándékokat hoztam… és bocsánatot szeretnék kérni. Tőled is, tőletek is.
Kristóf magához ölelte.
– Már nincs mit megbocsátani.
– De igen – rázta meg a fejét Ilona. – Az elmúlt hónapokban sokat emlékeztem. Arra is, milyen voltam fiatalon, hogyan vitatkoztam a te nagymamáddal. Ő is mindent jobban tudott, én pedig dühös voltam. Most meg ugyanazt csináltam. Sajnálom, Orsolya.
Orsolya felállt, közelebb lépett.
– Kezdjük újra? Ön a nagymama, aki látogatóba jön. Mi pedig örülünk önnek.
– A gyerekszobához pedig többé nem nyúlok – mosolygott Ilona. – Egyébként nagyon szép lett. Otthonos.
Egy hónappal később megszületett a kis Miska – a hivatalos iratokban Mihály Bíróként szerepelt, de otthon mindenki így hívta. Ilona az elsők között érkezett a kórházba: házi levessel Orsolyának és egy újabb doboznyi kötött holmival az unokájának.
Nem osztott kéretlen tanácsokat, nem kritizált. Akkor volt jelen, amikor szükség volt rá, és csendben háttérbe húzódott, amikor a fiatal család kettesben akart lenni.
Fél év múlva, Miska első kis ünnepén, Ilona egy pohár gyümölcslével a kezében felállt.
– Köszönetet szeretnék mondani. Orsolyának azért, mert megajándékozott egy unokával és egy fontos leckével. Kristófnak pedig azért, mert férfivá és családfővé vált. Büszke vagyok rátok.
Orsolya könnyeit törölgette. Nem volt könnyű út, de sikerült. Olyan kapcsolatot építettek, ahol van szeretet és tisztelet, de vannak világos határok is.
Miska vidáman gügyögött a nagymamája karjában, mit sem sejtve arról, milyen viharon mentek keresztül a felnőttek azért, hogy ő békében nőhessen fel. És talán ez volt a legfontosabb: a családi béke, ahol mindenki tudja, hol a helye.
Ilona ezután hetente egyszer jött látogatóba, hozott valami finomat, és pár órára átvette Miskát, hogy Orsolya pihenhessen. Nem tanított, nem bírált – pontosan olyan nagymama lett, amilyenről sokan álmodnak.
Kristóf pedig végleg kinőtt az örök mama kedvence szerepből. Férj és apa lett, aki a feleségével együtt dönt, és megvédi a családját. Boldog volt. Igazán boldog.
Egy majdnem szakítással végződő konfliktusból végül mindannyiuk számára tanulság született: a szeretet nem birtokol, hanem teret ad. És ezt a leckét ebben a családban mindenki megtanulta.