Ilona Török szeme elkerekedett, amikor felfogta, mit lát: Orsolya nyugodt mozdulatokkal hajtogatta össze a kicsi ruhákat, és sorban pakolta őket a táskába.
– Te meg mit művelsz? – bukott ki belőle döbbenten.
– Elköltözöm a szüleimhez – felelte Orsolya higgadtan, miközben egy pár apró zoknit csúsztatott a cipzáras rekeszbe.
– Megőrültél? Hiszen várandós vagy! Hová akarsz így menni? – Ilona hangja egyszerre volt riadt és felháborodott.
– Oda, ahol emberként kezelnek, és számít a véleményem – hangzott a csendes, de határozott válasz.
Ilona Török kétségbeesetten csapta össze a kezét.
– Ez már tényleg mindennek a teteje! Egy semmiség miatt szétszedni egy családot! Kristóf teljesen össze fog omlani!
– Kristóf már döntött – Orsolya megállt egy pillanatra, majd folytatta. – Azt választotta, hogy az édesanyjával él egy fedél alatt. Ez az ő joga. Az enyém pedig az, hogy ne maradjak olyan házban, ahol folyamatosan semmibe vesznek.
– Ugyan már, ki nem tisztel itt téged? – csattant fel Ilona.
Orsolya ekkor letette a kezéből a ruhát, és egyenesen az anyósa szemébe nézett.
– Ön, Ilona. Már az első naptól kezdve világossá tette, hogy az én szavam itt nem ér semmit. Szétszedte a gyerekszobát, amit mi szeretettel rendeztünk be. Állandóan kritizál, bármit csinálok. És Kristóf… ő mindezt szó nélkül hagyja.
– Én csak segíteni akartam! Van tapasztalatom, három gyereket neveltem fel! – védekezett Ilona.
– A tapasztalata az öné, nem az enyém – válaszolta Orsolya nyugodtan. – Ez az én családom és az én gyermekem. Olyan közegben szeretném felnevelni, ahol szeretet és tisztelet veszi körül, nem állandó bírálat.
Összehúzta a táska cipzárját, majd az ajtó felé indult. A küszöbön még egyszer megállt.
– Mondja meg Kristófnak, hogy a szüleimnél vagyok. Ha beszélni akar velem, tudja a számom.
Ilona Török dermedten maradt a nappali közepén. A menye valóban elment. Elhagyta a lakást, a férjét – miatta. Ez a felismerés lassan, de könyörtelenül nehezedett rá.
Amikor Kristóf este hazaért, az anyja könnyek között rohant elé.
– Kristóf, fiam! Orsolya elment! Összepakolt, és a szüleihez költözött!
Kristóf elsápadt.
– Elment? De miért? Hogy történhetett ez?
– Nem is tudom… valami tiszteletről beszélt, a gyerekszobáról… Pedig én csak jót akartam! – zokogta Ilona.
Kristóf azonnal a hálószobába sietett. A szekrény ajtaja félig nyitva állt, Orsolya polcai szinte üresek voltak. A fésülködőasztalról eltűnt minden apróság. A párnán egy papírlap feküdt:
„Kristóf, a szüleimnél vagyok. Gondold végig, milyen családot szeretnél: velem és a gyermekünkkel, vagy az édesanyáddal. A döntés a tiéd.”
Leült az ágy szélére, és a fejét a kezébe temette. Hogyan jutottak idáig? Hiszen ő csak békét akart, nem harcot…
A következő két nap őrlődéssel telt. Hívta Orsolyát, de nem vette fel. Üzeneteket írt, válasz nem érkezett. Ilona közben szinte láthatatlanná vált a lakásban, halkan járt-kelt, mintha attól félt volna, hogy minden mozdulatával csak ront a helyzeten.
A harmadik napon Kristóf nem bírta tovább. Elment Orsolya szüleihez. A felesége végül beleegyezett a találkozóba, de csak egy közeli kávézóban, kettesben.
Orsolya fáradtnak tűnt, mégis összeszedett volt. A bő tunika alatt a pocakja már szemmel láthatóan gömbölyödött.
– Orsolya, kérlek, bocsáss meg – kezdte Kristóf. – Hibáztam. Beszélnem kellett volna veled, mielőtt anyát idehívtam.
– Ez több ennél – rázta meg a fejét Orsolya. – Amikor konfliktus lett, te az ő oldalára álltál. Meg sem próbáltál megérteni engem.
– Nem akartam megbántani… mégiscsak az anyám…
– És én a feleséged vagyok – vágott közbe csendesen. – A gyermekedet hordom a szívem alatt. Ez nem számít?
Kristóf nem tudott válaszolni.
– Nem azt kérem, hogy mondj le róla – folytatta Orsolya. – De ebben a családban nekünk kellene az elsőknek lennünk. Közösen dönteni, közösen szabályokat hozni. Az édesanyád lehet szeretett vendég, de nem ő irányítja az életünket.
– Mindig ilyen volt… gyerekkoromtól hozzá igazodtam – mondta halkan Kristóf.
– De már nem vagy gyerek. Felnőtt férfi vagy, leendő apa. Itt az ideje határokat húzni.
Kristóf megszorította a kezét.
– Visszajössz?
– Csak akkor, ha beszélsz vele – felelte Orsolya határozottan. – Mondd el neki, hogy a gyerekszoba marad, ami. Hogy ő vendég, nem házigazda. És hogy minden, ami rólunk szól, közös döntés.
– Meg fog sértődni…
– Akkor ő sértődik meg, vagy én megyek el végleg. Rajtad áll.
Kristóf eltökélten tért haza. Ilona a konyhában ült, idegesen gyűrögetve az abrosz szélét.
– Na? Beszéltetek? – kérdezte feszülten.
– Anya, komolyan beszélnünk kell – mondta Kristóf, és leült vele szemben. Először nézett rá úgy, nem fiúként, hanem férfiként. – Szeretlek, és mindig az anyám maradsz. De Orsolya a feleségem, és igaza van. Ez a mi otthonunk.
– Én nem ártani akartam, csak segíteni! – tiltakozott Ilona.
– Szétszedted a kiságyat. Mindent átrendeztél. Folyton bírálod Orsolyát. Ez nem segítség, anya, hanem beavatkozás.
Ilona elhallgatott.
– Befejeződött már a felújítás nálad? – kérdezte Kristóf.
– Hát… nagyjából igen…
– Akkor segítek összepakolni. Bármikor szívesen látunk vendégként, de együtt élni így nem lehet. A gyerekünknek nyugalomra van szüksége.
Ilona felállt.
– Értem. Lecseréltél. Felneveltelek, és most már nincs rám szükség…
– Anya… – kezdte Kristóf, de a mondat a levegőben maradt, miközben a feszültség sűrű csenddé vált a konyhában.