A konyhából még sokáig kiszűrődött Ilona Török morgolódása, de a hálószobában már csak Kristóf és Orsolya maradtak. A férfi felállt, kerülte, hogy a felesége szemébe nézzen, mintha attól tartana, hogy egyetlen pillantás is vitát robbant.
— Orsi, kérlek… tényleg csak néhány hétről van szó — mondta halkan. — Próbáld meg kibírni, jó?
Válaszra sem várva kiment a szobából, az ajtó tompán csukódott mögötte. Orsolya lassan leült az ágy szélére, egyik kezét a gömbölyödő hasára csúsztatta. Odabent a baba megmozdult, mintha ő is megérezte volna az anyja feszültségét.
— Ne félj, kicsim — suttogta remegő hangon. — Megoldjuk valahogy. Anyu nem hagyja, hogy baj legyen.
A következő napok Orsolya számára kimerítő próbatétellé váltak. Ilona Török villámgyorsan berendezkedett a lakásban, olyan magabiztossággal, mintha mindig is itt élt volna. A konyhában átrendezte az edényeket „praktikusabb elrendezés” címszóval, a fürdőben máshová akasztotta a törölközőket, a hűtőszekrény tartalmát pedig saját logikája szerint pakolta át.
— Drágám, ezt a húst teljesen rosszul tárolod — magyarázta oktató hangon, miközben kivette Orsolya által vásárolt csirkét. — Alul a helye, nem a fagyasztóban. A fagyasztás kinyír minden vitamint.
— Hetente egyszer vásárolunk be — válaszolta Orsolya visszafogottan. — Ha nem tesszük el, megromlik.
— Ez a baj a mai fiatalokkal! — legyintett az anyós. — Minden nap frisset kell venni. Úgy ízletesebb az étel, és az ember egészségesebb marad.
Orsolya inkább hallgatott. Tudta jól, hogy Ilonával vitába szállni teljesen felesleges, mert úgyis mindig neki kellene igaza legyen.
A legfájdalmasabb mégis az volt, ami a gyerekszobában történt. Ilona szétszedette a kiságyat, és a folyosóra tetette ki, arra hivatkozva, hogy útban van és még elesik benne éjszaka. A komódot elmozdította, telepakolta a saját holmijaival, a falakra pedig bekeretezett régi családi fotókat akasztott.
Orsolya egy hosszú munkanap után szembesült mindezzel. Amikor meglátta a folyosón darabokra szedve a kiságyat, mintha elszorult volna a mellkasa.
— Kristóf! — szólt rá a férjére, aki a nappaliban ült a laptopja előtt.
Kristóf felnézett, és azonnal látta Orsolya arcán, hogy ebből nem lesz békés beszélgetés.
— Orsi, kérlek, nyugodtan…
— Nyugodtan? — csattant fel. — Anyád szétszedte a gyerekünk ágyát, és kidobta a folyosóra! Ez szerinted az a „pár hét”, amit el kell viselnem?
Ebben a pillanatban Ilona Török lépett ki a konyhából, kezében egy csésze teával.
— Mi ez a hangoskodás? Orsolya, neked most nem szabadna idegeskedned.
— Nekem meg nem szabadna végignéznem, ahogy tönkreteszik a gyermekem szobáját! — tört ki belőle minden feszültség.
Ilona határozott mozdulattal tette le a csészét, a tea kilöttyent az asztalterítőre.
— Akkor tisztázzuk a dolgokat! — mondta élesen. — Ez nemcsak a te gyereked, hanem az én unokám is. Jogom van kényelmesen élni a fiam lakásában. Te meg ahelyett, hogy cirkuszolnál, inkább figyelhetnél arra, mit eszel. Amit látok, az mind készétel!
— Dolgozom! — vágott vissza Orsolya. — Nincs időm egész nap a tűzhely mellett állni!
— Pontosan! — csapott le Ilona. — Milyen anya lesz belőled, ha főzni sem tudsz rendesen? Én a te korodban már három gyereket neveltem, és mindenre jutott időm!
Ez volt az utolsó csepp. Orsolya szeme megtelt könnyel, egyszerre érzett sértettséget és dühöt.
— Jó feleség vagyok, és jó anya leszek! — mondta remegve. — És nem neked kell megmondanod, hogyan éljek a saját otthonomban!
— A te otthonodban? — Ilona Kristóf felé fordult. — Hallod ezt? Ezek szerint ez már nem is a miénk?
Kristóf felállt, közéjük lépett.
— Elég legyen, mindketten! Nyugodjunk meg…
— Nem, hadd mondja csak! — Ilona összefonta a karját. — Mondja el, milyen szörnyű anyós vagyok, aki betolakodott a fiához!
— Maga nem vendég! — sírta Orsolya. — Ideköltözött, mindent felforgatott, még a gyerekszobát is elfoglalta!
— Fejezd be ezt a jelenetet! — szólt rá Kristóf szokatlanul keményen. — Ő az anyám, és addig marad itt, ameddig szükséges!
Orsolya úgy nézett rá, mintha idegent látna. A döntés megszületett, és nem az ő oldalán.
— Értem — mondta halkan. — Teljesen világos.
Megfordult, bement a hálóba, és kulcsra zárta az ajtót. Kristóf utána indult, de csak a zár kattanását hallotta.
— Orsi, nyisd ki, beszéljük meg!
— Menj inkább anyádhoz, Kristóf — érkezett a válasz. — Úgyis rá vársz.
A következő napokban szinte levegőnek nézték egymást. Orsolya hajnalban ment el dolgozni, későn ért haza, és azonnal bezárkózott. Ilona, elégedetten, teljes uralmat vett át: főzött, amiből Orsolya nem evett, tanácsokkal látta el Kristófot a „feleségnevelésről”, és egyre több holmiját hordta át a gyerekszobába.
Az ötödik napon Orsolya döntött. Megvárta, amíg Kristóf munkába indul, szabadságot vett ki, és pakolni kezdett. Nem mindent vitt el, csak a legszükségesebbeket: ruhákat, iratokat, és azokat a babaholmikat, amelyeket már korábban megvásárolt.
Ilona Török ekkor lépett be a szobába, és döbbenten nézett a félig megtöltött táskákra.