— Megérkeztünk, drágám! Most aztán igazi nagy, összetartó családként fogunk élni! — jelentette ki lelkesen Ilona Török, miközben átlépte a lakás küszöbét, maga után húzva két hatalmas, túltömött bőröndöt.
Orsolya Juhász a hálószoba ajtajában állt megdermedve. Egy pillanatig azt hitte, rosszul lát. Férje, Kristóf Hegyi, anyja mögött álldogált, bizonytalanul toporogva, és gondosan kerülte, hogy a felesége szemébe nézzen. Orsolya gyomra görcsbe rándult — ezt a tekintetet túlságosan jól ismerte. Mindig akkor látta rajta, amikor Kristóf egyedül döntött kettőjük helyett, és pontosan tudta: az eredmény biztosan nem lesz ínyére.
Alig egy órával korábban még nyugodtan készítette a vacsorát, fejében már egy csendes, meghitt estét tervezve a fárasztó munkahét után. Most viszont az előszobában ott állt az anyósa, olyan mennyiségű csomaggal, amely egyáltalán nem egy rövid látogatásra utalt. Ilona Török máris úgy szemlélte a lakást, mintha mindig is az övé lett volna, apró, elégedett bólintásokkal mérve fel a teret.
— Kristóf, fiam, vidd be a dolgaimat a szobámba — adta ki az utasítást parancsoló hangon, miközben levette a kabátját.
— Melyik szobába? — kérdezte Orsolya halkan, bár a válasz gyakorlatilag készen állt a fejében. A háromszobás lakásban ugyanis csak egyetlen helyiség volt szabad — az, amelyet ő és Kristóf gondosan alakítottak ki a születendő gyermekük számára. Halványsárga tapéta apró mackókkal, vadonatúj kiságy, pelenkázókomód… minden a babára várt, aki már az ötödik hónap óta ott növekedett a szíve alatt.
— Hát melyikbe? A folyosó végén, jobbra — felelte könnyedén Ilona, és már indult is a konyha felé. — Kristóf mondta, hogy az még üres. Na, mit főztél vacsorára? Remélem, nem megint valami divatos tésztaételt. Hoztam házi konzervet, majd csinálok rendes kaját.
Orsolya lassan a férjére nézett. Kristóf még mindig a bőröndöket fogta, az arcán könyörgő kifejezés ült, mintha némán bocsánatért esedezne.
— Kristóf, beszélhetnénk egy percre? — mondta Orsolya nyugodt hangon, majd elindult a hálószoba felé.
A férfi szó nélkül követte, a csomagokat az előszobában hagyva. Amint becsukódott az ajtó, Orsolya megfordult, karjait összefonta a mellkasa előtt. Igyekezett visszafogott maradni — nem akarta, hogy az anyósa már az első percekben végighallgassa a vitájukat.
— Elmagyaráznád, mi történik? Miért van itt az anyukád ekkora bőröndökkel?
Kristóf fáradtan felsóhajtott, majd leült az ágy szélére. Kimerültnek tűnt, és Orsolyában egy pillanatra megmozdult a sajnálat, de gyorsan elhessegette az érzést. Most nem engedhette meg magának a gyengeséget.
— Orsi, anyának nehéz helyzete van. Emlékszel, meséltem a felette lakó szomszédokról? Felújításba kezdtek. Állandó zaj, por, fúrás… élhetetlen lett a lakása. Arra kért, hadd jöjjön hozzánk pár hétre, amíg a munkák java lezajlik.
— Pár hétre? — ismételte Orsolya, miközben a felháborodás lassan elöntötte. — És erről nem jutott eszedbe velem beszélni? Egy telefonhívás? Egy üzenet? Legalább felkészülhettem volna lelkileg!
— Akartam szólni, tényleg — védekezett Kristóf. — De reggel hívott, sírt, teljesen kiborult. Nem volt szívem nemet mondani neki. Megérted, ugye?
Orsolya becsukta a szemét, próbált megnyugodni. A terhesség amúgy is érzékenyebbé tette, most pedig legszívesebben elsírta volna magát a düh és a csalódottság keverékétől. Tudta azonban, hogy a könnyek nem viszik előre a helyzetet.
— Nem arról van szó, hogy ne segítenék az anyukádnak — mondta lassan. — Hanem arról, hogy egy közös döntést hoztál meg nélkülem. És arról is, hogy a gyerekszobáról beszélünk. Komolyan gondoltad?
— De hát hol máshol aludna? A baba érkezéséig még van négy hónap. A szoba úgyis üres…
— Üres? — vágott közbe Orsolya. — Tele van a babánk dolgaival! A kisággyal, amit egy hétig válogattunk! A komóddal, amit te raktál össze!
— Át lehetne vinni ideiglenesen a hálóba vagy a nappaliba…
Orsolya egy határozott kézmozdulattal megállította.
— Nem, Kristóf. Ez nem így működik. Ez a mi otthonunk. És a gyerekszoba számomra érinthetetlen. Nem lesz belőle vendégszoba.
Ebben a pillanatban kivágódott az ajtó, és Ilona Török jelent meg a küszöbön. Az arca mindent elárult az elégedetlenségéről.
— Mindent hallok ám! — jelentette ki élesen. — Orsolya, ne állíts be engem betolakodónak. Én Kristóf anyja vagyok, és a születendő unokám nagymamája. Jogom van itt lenni.
A „jogom” szó ostorként csattant. Orsolya kiegyenesedett, és egyenesen az anyósa szemébe nézett.
— Ilona, senki nem mondta, hogy nincs itt helye — felelte higgadtan. — Csak jó lett volna előre megbeszélni, nem kész helyzet elé állítani.
— Ugyan már, mit kell ezen ennyit tárgyalni? — legyintett Ilona. — Egy anya a fiához költözik pár hétre, és ebből ügyet csináltok? Régen ez fel sem merült volna. A család az család.
Ezután Kristófra nézett.
— Fiam, vidd be a csomagjaimat, mert fáj a derekam az ácsorgástól. És szólj a feleségednek, hogy ne duzzogjon. Nem áll jól neki.
Ezzel sarkon fordult, és a konyhába vonult. Néhány percen belül edények csörömpölése és halk, elégedetlen morgolódás hallatszott ki onnan, arról panaszkodva, hogy a mai fiatalok semmit sem tudnak rendesen csinálni, még főzni sem igazán.