…és ez a bizonyos „majd később” immár három teljes éve húzódott el, mintha sosem akarna véget érni.
Eszter Székely lassan leereszkedett a kanapéra. Ujjait összefonta az ölében, tartása higgadtnak tűnt, ám belül úgy feszült minden idegszála, mint egy túlhúzott húr.
— Elfogytam, Benedek — mondta csendesen. — Belefáradtam abba, hogy újra és újra meg kelljen küzdenem azért, hogy a saját életünket élhessük. Döntöttem. Vagy maradunk a saját lakásunkban, és végre felépítjük a magunk családját… vagy elmegyek.
— Tessék? — Benedek Kertész arca elszürkült. — Eszter, miről beszélsz? Miféle elmenésről? Válásról? Mi ütött beléd?
— Az, hogy nem akarok tovább az anyád árnyékában létezni — felelte határozottan. — Nem akarom, hogy a gyerekeimet más irányítsa. És nem akarok negyvenévesen arra rádöbbenni, hogy soha nem éltem a saját döntéseim szerint.
— Ez… ez zsarolás! Ultimátum! — csattant fel Benedek.
— Pontosan az — bólintott Eszter nyugodtan. — Ultimátum. És kapsz időt. Egy hetet. Ennyi áll rendelkezésedre, hogy eldöntsd: anyád akarata fontosabb, vagy a közös családunk.
Benedek úgy meredt rá, mintha most látna először idegent maga előtt. Tekintetében egyszerre keveredett a megbántottság, a tanácstalanság és a düh.
— Választás elé kényszerítesz — anyám vagy a feleségem között! Ez kegyetlenség!
— Nem ezt kérem — rázta meg a fejét Eszter. — Nem azt várom, hogy fordíts hátat az anyádnak. Azt szeretném, ha a férjem lennél. Az enyém. Nem Henrietta Katonáé. Érted a különbséget?
A férfi hallgatott. És Eszter ekkor megértette: nem érti. Benedek világában a feleségnek bele kellett simulnia abba a rendszerbe, amelyet az anyja alakított ki, kérdések és ellenkezés nélkül.
— Tudod, sokat töprengtem ezen — folytatta Eszter halkabban. — Rájöttem, mi mozgat mindent. Anyád fél. Fél az egyedülléttől, attól, hogy kicsúszik a kezéből az irányítás, fél az öregedéstől. És ahelyett, hogy szembenézne ezekkel, beléd kapaszkodik. Te pedig hagyod. Sajnálatból, kötelességtudatból, mert képtelen vagy nemet mondani neki.
— Ő az anyám! — vágta rá Benedek újra, mintha ez minden vitát lezárna.
— Én pedig a feleséged — felelte Eszter. — Ha ez a két szerep nálad nem egyforma súlyú, akkor valóban nincs közös jövőnk.
Felállt, és az ajtó felé indult.
— Hová mész? — kérdezte Benedek riadtan.
— Bernadett Mezeihez. Néhány napra. Neked szükséged van arra, hogy nélkülem gondolkodj. Nekem pedig arra, hogy eldöntsem, maradt-e bennem erő tovább küzdeni ezért a kapcsolatért.
— Eszter, kérlek, várj! Beszéljük meg!
Az ajtóban megállt, majd visszafordult.
— Most beszéltünk meg mindent. Elmondtam, amit kellett. Most rajtad a sor. De egyet kérek: ezúttal ne kérj tanácsot az anyádtól. Ez a döntés a tiéd. Csak a tiéd.
Azzal kilépett, és halkan behúzta maga mögött az ajtót.
A következő hét végtelennek tűnt. Eszter Bernadettnél lakott, dolgozni járt, intézte a mindennapok rutinfeladatait, ám gondolatai újra és újra Benedeknél kötöttek ki. A férfi naponta hívta, de ő nem vette fel. Tartania kellett a távolságot — időt adni neki az önálló döntéshez.
Az ötödik napon megszólalt a telefon. Henrietta Katona volt az.
— Eszterkém, mi ez az egész? Benedek teljesen szétesett! Mindent elmondott nekem. Hogy tehetted ezt vele?
Eszter mély levegőt vett. Természetesen az anyjához fordult. Természetesen mindent kiteregetett. És természetesen az anyós most közbelépni készült.
— Jó napot, Henrietta. Ami Benedek és köztem történik, az kettőnk dolga.
— Hogyhogy kettőtöké?! Az anyja vagyok! Jogom van tudni!
— Éppen ez a probléma — válaszolta higgadtan Eszter. — Úgy érzi, mindent irányíthat: az idejét, a döntéseit, az életét. Most már a kapcsolatunkat is.
— Hogy beszélsz velem?! — remegett a nő hangja az indulattól. — Az egész életemet neki áldoztam! Felneveltem, taníttattam!
— És ezért hálás is — mondta Eszter. — De Benedek harminckét éves. Ideje, hogy elengedje.
— Elengedni?! Maga… maga önző! El akarja szakítani a fiamat a családjától!
— Nem elszakítani akarom — felelte Eszter határozottan. — Azt szeretném, hogy saját családunk legyen. És hogy ön szerető anyaként és majd nagymamaként legyen jelen az életünkben, vendégként — ne pedig állandó felügyelőként, aki minden lépésünket irányítja.