…az életüket. Benedek azonban ezt vagy nem vette észre, vagy inkább tudatosan félrenézett.
Eszter törte meg a csendet, hangja eleinte halk volt, de minden szava pontosan célba talált.
— Tudod, mi az, ami igazán megdöbbent? — kérdezte lassan. — Az, hogy egyszer sem kérdezted meg, én mit gondolok erről. Azt mondogatod, hogy „majd átgondoljuk”, közben pontosan tudom, hogy fejben már el is döntötted. Csak időt nyersz, hogy valahogy rábeszélj.
Benedek hirtelen megpördült, arcán sértett tiltakozás villant át.
— Ez nem igaz!
Eszter nem emelte fel a hangját.
— Akkor mondd ki most. Hangosan. Képes lennél egyértelműen nemet mondani az anyádnak? Azt mondani neki, hogy nem költözünk hozzá?
A férfi válasz helyett elnémult. Ez a csend súlyosabb volt bármilyen kifogásnál.
— Ugye látod? — Eszter ajkán keserű mosoly jelent meg. — És tudod, mi várna ránk ott? Elmondom. Henrietta Katona minden mozdulatunkat figyelné. Mikor eszünk, mikor fekszünk le, mivel töltjük a szabadnapjainkat.
Beleszólna a kapcsolatunkba, tanácsokat osztogatna, kritizálna, irányítana. És te… te mindig mellé állnál. Mert ő az anyád, én pedig „csak” a feleséged.
— Eszter, kérlek, ne így beszélj… — próbálta csillapítani Benedek.
— De ez az igazság. Emlékszel a tavalyi szilveszterre? Csak kettesben akartunk lenni. Erre anyád jelenetet rendezett: „Hogyhogy kettesben? Én már nem számítok?” És mi lett a vége? Odamentünk hozzá.
Ott ültünk egész este, hallgatva, mennyire tökéletes volt az apád, és hogy a mai fiatalok mennyire nem tudják tisztelni az idősebbeket.
Benedek közelebb lépett, meg akarta fogni Eszter kezét, de a nő ösztönösen elhúzódott.
— Eszti, ne légy ilyen kemény… Anyám csak egyedül van. Nem rossz szándékú. Csak törődésre vágyik.
— Törődésre? — Eszter felpattant, és az ablakhoz ment. — Benedek, az anyád teljesen bekebelezi az életedet. És közben az enyémet is. Nem szervezhetünk nyaralást, ha előtte nem egyeztetünk vele. Nem vehetünk új bútort az ő jóváhagyása nélkül.
A jó ég, még a hajamat sem festethetem át anélkül, hogy végig ne kelljen hallgatnom egy órás prédikációt arról, hogy „az ő idejében a lányok ilyet nem csináltak”!
— Túlzásba esel… — morogta Benedek.
— Tényleg? Akkor beszéljünk konkrétumokról. Egy hónapja előléptettek. Emlékszel? Osztályvezető lettem. Fontos mérföldkő volt számomra.
És mit reagált az anyád? „Jaj, Eszterkém, minek ez a sok idegeskedés? Inkább a gyerekvállaláson gondolkodnál.” És te? Te hallgattál. Nem gratuláltál. Nem álltál mellém. Csak csendben maradtál.
Benedek láthatóan zavarba jött, mégis makacsul ragaszkodott a saját igazához.
— Anyám csak elmondta, amit gondol. Ehhez joga van.
— Természetesen — bólintott Eszter. — De hol van a te véleményed? Hol a te álláspontod, Benedek? Vagy neked nincs is?
Ez fájó pont volt. Eszter tisztában volt vele, hogy a férje legérzékenyebb részét érinti, de másképp nem tudta volna kizökkenteni. Benedek egész életében az anyja árnyékában élt: előbb a szülői házban, majd a házasság után sem szakadt el igazán.
— Tudod, mi fáj a legjobban? — folytatta csendesebben. — Az, hogy szeretlek. Őszintén. De napról napra nehezebb férfiként tekinteni rád. Férjként. Olyan vagy, mint egy örök gyerek, aki az anyja és a felesége között ingázik, próbálva mindkettőnek megfelelni.
— Ez nem fair! — csattant fel Benedek. — Én csak a békét akarom megőrizni a családban!
— Melyik családban? — kérdezte Eszter hidegen. — Abban, ahol az anyád az első? Vagy abban, amit te és én próbáltunk felépíteni?
Odament a szekrényhez, előhúzott egy vastag mappát. Benedek értetlenül figyelte.
— Mi az?
— Ez — mondta Eszter, miközben felnyitotta — a jelzáloggal kapcsolatos papírok. Emlékszel az álmunkra? Saját ház a város szélén. Önerő, hitel, kert. Két évig félretettem minden fillért. Nézd csak — itt vannak a számlakivonatok. Majdnem egymillió forint.
Benedek döbbenten bámulta az iratokat.
— De… erről sosem beszéltünk…
— Nem beszéltünk, mert valahányszor szóba hoztam, legyintettél. „Majd később, később… mama ezt most nem értené” — mondta Eszter, és hangjában már ott vibrált valami végzetes fáradtság, amely egy közelgő döntés súlyát ígérte.