«Vagy maradunk a saját lakásunkban, és végre felépítjük a magunk családját… vagy elmegyek» — mondta Eszter csendesen, határozottan, majd kilépett az ajtón

Ez megalázó és elfogadhatatlan számomra.
Történetek

— Az édesanyád már megint telefonált, és újra azt hajtogatja, hogy költözzünk hozzá — szólalt meg a férjem. Abban a pillanatban pontosan tudtam: nincs tovább halogatás, elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amikor ennek a soha véget nem érő huzavonának végére kell kerülni.

— Anyám ismét hívott, ragaszkodik hozzá, hogy beköltözzünk hozzá — ismételte meg Benedek Kertész, miközben óvatos mozdulattal letelepedett a kanapé szélére. Eszter Székely épp olvasott, de a hangszín már az első szavaknál mindent elárult.

Eszter lassan leengedte a könyvet. Benedek hangjában ott vibrált az a furcsa elegy, amelyet három év házasság alatt tökéletesen megtanult felismerni: bűntudat, bizonytalanság, és egy döntés, amelyet már régen meghozott, csak még nem merte kimondani.

— És mit feleltél neki? — kérdezte halkan, bár a választ előre sejtette.

— Azt… hogy majd átgondoljuk — vont vállat Benedek, miközben a tekintetét az ablak felé fordította. — Tudod, nehéz neki egyedül abban a nagy házban. Amióta apám meghalt…

Eszter összecsukta a könyvet, és letette az asztalra. A mozdulata nyugodt volt, szinte kimért, de belül feszültség gyűlt benne. Már megint ugyanaz a kör. Ugyanaz a forgatókönyv, ahol Benedek az odaadó fiú szerepébe bújik, hogy ne kelljen valódi, közös döntést hoznia.

— Benedek, az apád öt éve nincs köztünk — mondta csendesen. — Azóta az édesanyád kiválóan feltalálja magát. Vannak barátnői, programjai, nyaralni jár, színházba megy…

— De magányos! — csattant fel a férfi. — Te nem érted, milyen elveszíteni valakit, aki igazán közel állt hozzád!

Eszter állkapcsa megfeszült. Nem érti? Huszonkét évesen veszítette el mindkét szülőjét egy autóbalesetben. Mégsem hozta fel. Nem akarta, hogy a beszélgetés erről szóljon.

— Rendben, akkor beszéljünk nyíltan — fordult felé teljes testével. — Az anyukád egy tágas, négyszobás belvárosi lakásban él. Mi ketten pedig a saját kétszobás otthonunkban a külvárosban.

Dolgozunk, önálló életünk van, terveink a jövőre. Te pedig azt kéred, hogy mindezt adjuk fel, és költözzünk hozzá? Hogy alkalmazkodjunk az ő szabályaihoz, az ő ritmusához?

— Miféle alkalmazkodásról beszélsz?! — emelte fel a hangját Benedek. — Ő az anyám! A család része!

— A család… — ismételte Eszter lassan. — Érdekes, nálad ez a szó mindig az édesanyádat jelenti. És mi? Mi nem számítunk annak?

Benedek felpattant, és idegesen járkálni kezdett a nappaliban. Eszter jól ismerte ezt a mozgást: amikor sarokba szorítva érezte magát, nem találta a helyét.

— Elferdíted, amit mondok! — fakadt ki. — Nem azt állítom, hogy nem vagyunk család. De anyám… már nem fiatal.

— Ötvennyolc éves — válaszolta Eszter nyugodtan. — Ez manapság korántsem számít idősnek. A főnököm hatvanévesen túrázik a hegyekben.

— A te főnököd és az anyám teljesen más világ!

— Pontosan ez a probléma — jegyezte meg halkan Eszter.

A szoba elcsendesedett. Benedek az ablaknál állt, és az esti város fényeit bámulta. Eszter a férfi meggörnyedt vállát figyelte, és arra gondolt, mennyire kimerült már. Belefáradt abba, hogy folyton védenie kelljen a közös életük határait, és azt a jogot, hogy legyen saját terük.

Az anyós, Henrietta Katona, határozott és irányító asszony volt, aki megszokta, hogy minden körülötte forogjon. A férje halála után nem csupán egy társát veszítette el, hanem azt is, akit irányíthatott. Azóta minden felgyülemlett energiáját a fiára és Eszterre zúdította.

Napi több telefonhívás. „Benedekem, ettél rendesen? Mit főzött Eszter? Fasírtot? De hát azt sosem szeretted! Vagy mégis? Régen nem!” Váratlan látogatások. „Csak erre jártam. Jaj, milyen rendetlenség! Eszterkém, így nem lehet háztartást vezetni!”

Aztán megjelent a költözés gondolata. Először csak burkolt megjegyzések formájában. „Olyan üres ez a lakás… ti meg milyen szűkösen éltek ott kint…” Később nyílt felszólításként:

„Költözzetek hozzám! Lesz hely mindenkinek. Nekem vidámabb lesz, nektek kényelmesebb.”

Eszter újra és újra próbálta elmagyarázni Benedeknek, miért vezetne ez katasztrófához: hogy szükségük van saját térre, saját szabályokra, és hogy az együttélés az édesanyjával lassan, de biztosan felemésztené mindazt, amit eddig közösen felépítettek, miközben Benedek hallgatása egyre hangosabbá vált.

A cikk folytatása

Sorsfordulók