András Illés arcáról egy pillanat alatt eltűnt a magabiztos mosoly. Brigitta Balogh elhallgatott, a korábbi hisztéria nyomtalanul elpárolgott, és kikerekedett szemmel meredt a nővérére, mintha most látná először igazán.
Eszter Fekete egyenesen állt, nem emelte fel a hangját, mégis minden szava súlyt kapott.
— A jogász világosan elmagyarázta — mondta kimérten. — Mivel egyikőtök sincs ide bejelentve, és nincs köztünk semmilyen bérleti vagy használati megállapodás, a jelenlétetek ebben a lakásban jogszerűtlen. Ha a megadott határidőig nem távoztok önként, jogosult vagyok rendőrt hívni, és intézkedni arról, hogy a holmijaitok a lépcsőházba kerüljenek. Ez önkényes lakásfoglalásnak minősül, és pénzbírság is járhat érte. A döntés a tietek: normálisan elmentek, vagy hatósági jelenléttel.
Nyugodt volt, szinte hűvös. A mondatok egymás után zuhantak a csendbe, mint nehéz kavicsok egy mozdulatlan tó felszínére. Eszter pontosan látta, hogyan foszlik szét Géza Váradi szemében a harag, helyét bizonytalanság és tanácstalanság váltja fel. Ilona Fehér tekintetében pedig felvillant a nyers félelem.
Ők mindig abban a hitben éltek, hogy Eszter majd meghajlik. Hogy enged, tűr, és újra meg újra háttérbe szorítja önmagát. Arra viszont nem készültek fel, hogy az egykori alkalmazkodó, felelősségteljes nagylány egyszer csak megtanulja kimondani a törvény nyelvén azt, amit eddig magában hordott.
A „rendőrség” szó kimondatlanul is ott vibrált a levegőben, elnyomva minden más hangot. Dermedt csend ereszkedett a nappalira, csak a falióra száraz kattogása törte meg. Géza Váradi Eszterre nézett, mintha idegen lenne: nem a mindig engedelmes lánya állt előtte, hanem valaki más — zárt, határozott, megingathatatlan.
Ilona Fehér ösztönösen a szája elé kapta a kezét. A szemében nem színlelt döbbenet ült. Rendőrt hívni a saját családra — ez számára felfoghatatlan, megbocsáthatatlan szégyen volt.
András Illés volt az első, aki elfordította a tekintetét. Mint egy tapasztalt ragadozó, gyorsan felismerte a helyzetet: ez a terep elveszett. A szemében nem lobogott düh, csak számító hűvösség. A játszma véget ért, ideje volt továbblépni.
Brigitta Balogh ezzel szemben forrt. Az arca eltorzult, a harag már nem bújt könnyek mögé.
— Te rohadt…! — sziszegte, és Eszter felé indult, de Géza Váradi erős kézzel visszatartotta.
— Elég, Brigitta — mondta halkan. A hangjából eltűnt minden tekintély. Csak a vereség maradt, keserű és fojtogató. Még egyszer Eszterre nézett: a pillantásában ott volt a sértettség, az értetlenség és egy végleges, jeges távolság. Nem vitatkozott tovább. Nem emelte fel a hangját. Elfogadta a döntést — árulásként, de visszavonhatatlanul.
— Pakoljatok össze — vetette oda üresen, mintha a levegőnek beszélne. Aztán Ilona felé fordult. — Gyere, vár a kocsi. Lent leszünk.
Megfordult, és szó nélkül kiment. Ilona Fehér még egy megvetéssel teli, csalódott pillantást vetett Eszterre, majd engedelmesen követte a férjét. Az ajtó halkan zárult mögöttük, végleg lezárva minden kerülőutat.
A nappaliban hárman maradtak. Brigitta Balogh nyílt, szűretlen gyűlölettel nézett a nővérére.
— Ezt soha nem fogom megbocsátani — köpött egyet a szavakkal. — Számomra többé nem létezel. Remélem, egyedül rohad meg itt az életed, ebben a nyomorult lakásban, a béna szőnyegeddel együtt.
— Kezdj el pakolni, Brigi — felelte Eszter fáradtan, minden indulat nélkül.
— A pokolba veled! — sikította Brigitta, és beviharzott a szobájába.
András Illés vállat vont, és meglepően fegyelmezett nyugalommal kezdte összeszedni a holmiját. Az elkövetkező egy óra súlyos némaságban telt. Csak a kapkodó mozdulatok zajai hallatszottak: fiókok csapódása, szatyrok zörgése, tárgyak tompa koppanása. Eszter a fotelben ült. Nem segített, nem akadályozott, nem szólt közbe. Úgy volt jelen, mint egy temetésen az, aki már túl van a síráson.
Végül elindultak kifelé, megpakolt táskákkal és bőröndökkel. András lesütött szemmel ment el mellette. Brigitta azonban megállt az ajtóban.
— Ne merd többé hívogatni a szüleinket — sziszegte. — Nekik már csak egy lányuk van.
Az ajtót úgy vágta be, hogy a vitrinben megcsendült az üveg.
Ennyi volt.
Csend.
Eszter még hosszú percekig mozdulatlanul ült, belélegezve az új, szokatlan némaságot. Ez a csend hangos volt. Nem szólt a tévé, nem hallatszott idegen nevetés, nem csoszogtak papucsok.
Csak az óra járt tovább.
Lassan felállt, és végigment a lakáson. A nappali úgy festett, mintha vihar söpört volna végig rajta. Mosatlan edények, üres palackok, túlcsorduló hamutálak. A szőnyeg közepén ott éktelenkedett a sötétvörös borfolt. Mégsem érzett haragot. Csak könnyűséget.
Ez volt a csatatér maradványa — és ő győzött. Keserű, fájdalmas győzelem volt, de az övé.
Tudta, hogy az ára magas. Talán örökre elveszítette a családját. A szülei nem fognak megbocsátani. A húga valószínűleg egész életében gyűlölni fogja.
Egyedül maradt.
És mégis — a romok között állva, a nehéz levegőt beszívva — először érezte azt, hogy nem üres ez az egyedüllét.
Mert végre önazonos volt. Egész.
Az ablakhoz lépett, kitárta. A hűvös esti szél betódult, kiszorítva a cigaretta és az állott bor szagát. Eszter a város fényeit nézte, az autók sorát, a siető embereket. Mindegyik a saját életét élte, gondokkal és örömökkel.
Mostantól ő is így tesz.
A saját szabályai szerint.
Visszafordult, a tekintete megakadt a folton a szőnyegen. Holnap hívhat egy takarítócéget. Vagy feltekerheti, és vehet egy újat. De akár maradhat is így — emlékeztetőként arra a napra, amikor nemet mondott a kényelemre és az engedelmességre.
Amikor végre önmagát választotta.
A konyhába ment, elővett egy nagy szemeteszsákot, és lassan elkezdte összegyűjteni az üres üvegeket. Sok dolga volt még. De hosszú idő óta először nem tehernek érezte ezt.
Hanem rítusnak.
A megtisztulás, a visszavétel szertartásának.
A tér, az élet, az irányítás visszaszerzésének.
Az otthona. Az élete. A szabadsága.