András ott maradt mögötte, kissé hátradőlve, karjait összefonva a mellkasán, és Eszterre olyan fölényes tekintettel pillantott, mintha egy csínytevő diák lenne, akit az igazgató személyesen mentett fel a büntetés alól.
— Mi bizony nem készülünk sehova, Eszterkém — nyújtotta el a szavait élvezettel András. — Szóval jobb lesz, ha megnyugszol. A család nem játék. Majd anyádék újra elmondják, ha eddig nem ment át az üzenet.
Úgy álltak vele szemben, mint akik már kiosztották a győztes lapokat. Fel sem merült bennük, hogy alapvetően félreértették a helyzetet. A szülőkkel folytatott telefonbeszélgetés nem megtörte Esztert — inkább végérvényesen elégetett minden hidat, minden halvány reményt, hogy a rokoni józan ész még működhet.
Ez már régen nem pusztán arról szólt, hogy kitegye a nyakán élősködőket.
Ez innentől nyílt háború volt — önmagáért, a saját határaiért.
És Eszter eldöntötte: nem hátrál meg.
Az éjszaka végtelenül hosszúnak tűnt. Alig hunyta le a szemét; inkább hallgatta a lakás idegőrlő, ellenséges csendjét, amelyben minden nesz fenyegetésnek hatott. Hajnal után végül kiment a konyhába, ahol egy gondosan megkomponált, idillinek szánt jelenet fogadta: András az ő köntösében állt a tűzhelynél, serpenyőt rázogatva, miközben bőkezű mozdulatokkal pazarolta az ő olívaolaját. Brigitta frissen, kipihenten ült az asztalnál, divatmagazint lapozgatva, egyik lábát kényelmesen a mellette álló székre téve.
Úgy tettek, mintha az előző esti botrány meg sem történt volna. Mintha nem ők lennének azok, akiket világosan felszólítottak a távozásra, hanem épp ellenkezőleg: mintha Eszter lenne a megtűrt vendég a saját lakásában.
— Ó, végre felébredtél — szólt hátra András közönyösen, le sem véve a szemét a serpenyőről. — Kérsz rántottát? Bár… attól tartok, már csak kettőnknek jut.
— Néha akár el is mehetnél bevásárolni — jegyezte meg Brigitta ásítva, fel sem pillantva. — Teljesen kong a hűtő.
Eszter szó nélkül vizet töltött magának. Nyugalom. Erre volt most a legnagyobb szüksége.
Nem fog többé kiabálni. Nem fog védekezni. A döntés megszületett, és most végre következnek a tettek.
Elővette a laptopját, átvonult a nappaliba, és leült egyetlen ép fotelbe — szándékosan elhúzódva a borfoltokkal elcsúfított szőnyegtől. Dolgozni kezdett, mintha teljesen egyedül lenne. Nem reagált a nevetésre, a zajra, a szurkálódó megjegyzésekre.
Hűvös, udvarias idegenné vált a saját otthonában.
Pontosan délben — ahogy Géza ígérte — megszólalt a csengő. A hang olyan élesen vágott bele a levegőbe, akár egy pisztolylövés. Eszter ajtót nyitott. A küszöbön Géza Váradi állt összeráncolt homlokkal, mellette Ilona Fehér, ajkait szoros vonallá préselve, szemében az „igazságos felháborodás” vörösével.
— Anyu! Apu! — Brigitta szinte kirobbant a szobából, és már a következő pillanatban anyja nyakába kapaszkodott, hangosan hüppögve. — Olyan jó, hogy itt vagytok! Teljesen tönkretett minket!
András is előrelépett, kezet fogott Gézával, és sértett méltósággal szólalt meg:
— Jó napot, Géza bácsi. Nem gondoltam volna, hogy ilyesmi előfordulhat a mi családunkban.
A szülők beljebb jöttek. Tekintetük végigsiklott a koszos tányérokon, az üres üvegeken a földön. Géza arca tovább sötétedett, Ilona viszont még szorosabban ölelte magához Brigittát.
— Szegény gyermekem… — panaszkodott. — Ne félj, majd most rendet teszünk.
Leültek a kanapéra, mintha egy rögtönzött bírósági tanács tagjai lennének. Eszter velük szemben állt, egyenes háttal.
— Eszter, azonnali magyarázatot kérek — kezdte Géza minden bevezetés nélkül, parancsoló hangon. — Mi ez az egész cirkusz?
— Mindent elmondtam már — felelte higgadtan. — Azt kérem, hogy Brigitta és András költözzenek el. Egy éve élnek itt, és nem vagyok hajlandó tovább eltartani őket.
— Eltartani?! — csapta össze a kezét Ilona. — Hogy beszélhetsz így? A saját húgodat segíted át egy nehéz időszakon! Ez a család kötelessége!
— A család számomra kölcsönös tiszteletet jelent — válaszolta Eszter nyugodtan. — Nézzetek körül. Szerintetek ez a tisztelet jele az otthonom és a munkám iránt?
— Ugyan már, megint csak a lakás meg a munka! — gúnyolódott Brigitta, letörölve egy nem létező könnycseppet. — Neked semmi sem fontos, csak a pénz meg a holmid!
— Elég legyen! — csattant fel Géza. — Eszter, ezek jelentéktelen dolgok. A rendetlenséget el lehet tüntetni, a szőnyeget ki lehet tisztítani. Az emberi kapcsolatok sokkal többet érnek!
A húgod és a férje a családod. Addig maradnak itt, amíg nem állnak talpra. Ez az én döntésem.
Úgy nézett rá, mintha Eszter még mindig egy rendre utasítható kamasz lenne. Csakhogy ez már nem ugyanaz a helyzet volt.
Eszter félelem nélkül nézett vissza rá.
— Apa, ez az én lakásom. Itt én hozom a döntéseket.
— Tessék?! — Géza arca elvörösödött. — Te ellentmondasz nekem? Nekem?!
— Géza, nyugodj meg — szólt közbe Ilona, majd azonnal Eszter felé fordult. — Kislányom, térj észhez. Szétszakítod a családot. Mit fognak mondani az emberek?
— Nem érdekel mások véleménye — felelte Eszter határozottan. — A saját életemet akarom élni a saját otthonomban. Nem tűröm tovább, hogy bárki rajtam élősködjön. Egy hetük van. Ez nem változott.
A levegő megdermedt. Brigitta gyűlölettel fúrta bele a tekintetét.
András ismét összefonta a karját, arcán magabiztos, lenéző mosollyal. Biztos volt benne, hogy Géza most majd megtöri Esztert.
— Akkor legyen így — sziszegte Géza, felállva. — Vagy azonnal bocsánatot kérsz a húgadtól, és elfelejtjük ezt az ostobaságot, vagy…
— Vagy mi történik? — emelte fel Eszter az állát. — Kitagadsz? Megfosztasz az örökségtől? Apa, én már régóta magamról gondoskodom. Nem kérek tőletek semmit. Egyetlen dolgot várok el: tartsátok tiszteletben a határaimat.
A szavak célba találtak. Géza megdermedt, mintha hirtelen elfogyott volna körülötte a levegő. Nem jött válasz.
— Rendben — szólalt meg végül Eszter hosszú hallgatás után, és jeges tekintettel végignézett rajtuk. — Látom, a szép szó kevés. Akkor marad a hivatalos út. Ma reggel beszéltem egy ügyvéddel.
Az „ügyvéd” szó hallatán mindannyiuk arca megváltozott, és a magabiztosság pillanatok alatt megingott bennük.