— …egyedül maradtál, mint egy vén bagoly a poros szőnyegeid és a karriered között!
Eszter Fekete nem reagált azonnal. Csak lassan kifújta a levegőt, majd halkan, mégis megfellebbezhetetlen nyugalommal megszólalt, miközben elfordította a tekintetét tőlük.
— Menjetek el innen — mondta ismét. — Egy hetetek van. Addigra nem akarom látni sem a cuccaitokat, sem titeket ebben a lakásban.
Azzal hátat fordított, és a hálószobája felé indult. Nem nézett vissza. A nappali romjai között hagyta őket: a felborult székeket, az összekoszolt szőnyeget, a szétszórt poharakat. Még hallotta, ahogy Brigitta Balogh ingerülten odavet valamit András Illésnek, aztán sietős léptek koppantak végig a folyosón. A vendégszoba ajtaja nagy csattanással csukódott be.
Alig telt el egy perc, amikor felcsendült Brigitta jól ismert, panaszos hangja. Telefonált. Eszter minden szót tisztán hallott.
— Szervusz, anyucikám… el sem hinnéd, mi történt… Eszter teljesen megbolondult… ki akar minket rakni az utcára…
A háború ezzel hivatalosan is elkezdődött. Eszter pontosan tudta: az első lövések csak most dördültek el, az igazi összecsapás még előtte áll.
Belépett a hálószobába — az egyetlen helyiségbe, amelyet még nem ért el teljesen a káosz. Levette a blézerét, gondosan eligazította a szék háttámláján, majd leült az ágy szélére. A feje lüktetett. A fal túloldaláról tompa sustorgás szűrődött át, majd Brigitta hangja, amely hirtelen elcsuklott, mintha könnyek fojtogatnák — tökéletesen begyakorolt fájdalommal.
— Anyu, borzalmas volt… most jött haza, mi meg egész nap vártuk… még vacsorát is főztünk neki… erre nekünk esett, mint valami őrült! Ordított, hogy élősködők vagyunk, hogy elrontottuk az életét… Nem, nem volt buli, esküszöm! Csak pár barát ugrott be, csendben voltunk…
Egy pohár bor felborult, hát istenem, megesik… de ő egy szőnyeg miatt teljesen elvesztette az eszét… Igen, anyu, tényleg kidob minket. Egy hét alatt! Mondd, mégis hová menjünk? Pénzünk sincs, András fizetését megint visszatartják… És ő ezt nagyon jól tudja! Direkt élvezi, hogy megalázhat minket…
Eszter mozdulatlanul ült, és már sem haragot, sem fájdalmat nem érzett. Csak hideg, tompa undort. „Vacsorát főztünk.” „Csendben voltunk.” Minden mondat pontosan kiszámított méregadag volt, célzottan az anyai lelkiismeretnek.
Túl jól ismerte a nővérét. Brigitta már gyerekként is mesterien csavarta ki a valóságot: ami fekete volt, abból ragyogó fehéret csinált, és a bűnös soha nem ő lett.
Aztán átszűrődött András halk, suttogó hangja is:
— Mondd azt is, hogy irigy. Hogy féltékeny ránk.
És Brigitta azonnal engedelmeskedett.
— Anyu, szerintem egyszerűen irigyel minket… Hogy nekem van férjem, hogy András szeret… Ő meg teljesen egyedül van, csak a hülye munkája maradt. Ezért tombol rajtunk. Kérlek, hívd fel! Rád biztos hallgatni fog!
Nem telt bele öt perc, amikor Eszter telefonja megcsörrent az éjjeliszekrényen. A kijelzőn egy szó villogott: „Anya”. Mély levegőt vett, és felvette.
— Eszter, mi folyik nálatok? — Ilona Fehér hangja feszült volt, köszönés nélkül. — Brigitta zokogva hívott. Azt mondja, utcára akarod tenni őket!
— Jó estét, anya. Igen, megkértem őket, hogy költözzenek el — felelte Eszter higgadtan.
— Megkérted?! Azt mesélte, botrányt csináltál, és a legalantasabb szavakkal illetted őket! Hogy tehettél ilyet? Hiszen a húgod!
— Anya, egy éve laknak nálam, pedig két hétről volt szó — mondta Eszter, szándékosan tárgyilagosan. — Nem dolgoznak, az én pénzemből élnek, és közben tönkreteszik a lakásomat.
— Ne beszélj ostobaságokat! — csattant fel az anyja. — Miféle bordély? Egy kis kosz lett, és kész! Mindig is ilyen szőrszálhasogató voltál! Tényleg többet ér neked egy szőnyeg, mint a saját családod? Nekik most nehéz, támogatnod kell őket, nem eltapossni! Te vagy az idősebb, a sikeresebb — nagyobb a felelősséged!
Eszter hallgatott. Ugyanaz a régi lemez. Soha nem az volt a kérdés, mi történt valójában, hanem hogy neki mit „kell”. Gyerekként lemondani a játékairól Brigitta javára, segíteni a leckében, örülni a sikereinek, cipelni a kudarcait. Most pedig eltartani őt és a férjét.
— Az én felelősségem ott ér véget, ahol az ő gátlástalanságuk kezdődik — szólalt meg végül. — Felnőttek. Oldják meg az életüket.
— Milyen hideg lett belőled! — Ilona hangja megkeményedett. — Nem így neveltünk! Apád majd beszél veled.
A vonal megszakadt.
Alig egy perc múlva újra csörgött a telefon. „Apa”.
— Eszter — dörögte Géza Váradi mély hangon —, azonnal fejezd be ezt a cirkuszt!
— Nem tudom, miről beszélsz — mondta Eszter kimerülten.
— Dehogynem! Anyád sírva hívott! Szét akarod szakítani a családot? Az utcára raknád a húgodat? Nem azért neveltünk titeket, hogy egymás ellen forduljatok!
— Apa, csak annyit szeretnék, hogy a saját lakásomban egyedül élhessek. Ez talán bűn?
— Jog! — horkant fel az apja. — Micsoda nagy szavak! És a kötelességed? A család iránti kötelességed? Brigitta a véred! Te meg pénz és rongyok miatt kidobod!
— A saját lakásomból. És nem rongyok miatt, hanem mert egy éve a nyakamon élnek, és még hálát sem éreznek!
— Elég! — zárta rövidre Géza. — Megmondtam: hagyd őket békén. Holnap elmegyünk hozzátok, és mindent megbeszélünk. Addig egyetlen panaszt sem akarok hallani Brigittáról. Világos?
Nem várta meg a választ. Letette.
Eszter lassan leengedte a kezéből a telefont. Pont erre számított: nyomásra, vádakra, érzelmi zsarolásra. Mégis, a valóság súlyosabb volt, mint bármelyik forgatókönyv, amit előre elképzelt. Senki nem akarta meghallgatni. Az ítélet már megszületett.
Ekkor a hálószoba ajtaja résnyire kinyílt. A küszöbön Brigitta és András álltak. Az arcukon már nyoma sem volt a korábbi riadalomnak. Diadalmas elégedettség ült rajtuk — hallották mindkét telefonbeszélgetést.
— Na mi van? — vigyorgott Brigitta gúnyosan. — Megbeszélted anyáékkal? Rájöttél, hogy rossz emberekkel kezdtél ki?