— Meddig kell ezt még eltűrnöm? — csattant fel Eszter Fekete hangja. — Két hétre kértetek menedéket, te és a férjed, ehhez képest már egy teljes esztendeje az én lakásomban tanyáztok, nagy lábon éltek, mintha szállodában lennétek, és egyetlen forintot sem adtatok bele semmibe! Azonnal húzzatok el innen, mindketten!
— Jó, jó… de a pezsgő? — nyávogta elnyújtva András Illés, miközben hanyagul megvakarta a mellkasát Eszter selyemköntöse alatt. Még csak felé sem nézett; tekintete a zenei csatornára tapadt, ahol alig felöltözött lányok tekeregtek vibráló neonfények között. A köntös, amelyet Eszter Milánóban vett magának, groteszkül feszült rajta, alig takarva el András pocakját.
Eszter szó nélkül letette a bőröndöt a bejáratnál. Tizennégy óra utazás, két átszállás, végeláthatatlan, kimerítő tárgyalások — minden porcikája sajgott. Egy forró zuhanyról és némi nyugalomról álmodott. De nyugalomnak nyoma sem volt. A lakásban fullasztó bűz terjengett: olcsó bor, állott cigarettafüst és valami émelyítően édes likőr szaga keveredett a levegőben. Sötét pillantással mérte végig a nappalit.
Az üveg dohányzóasztalon — amelyet ő minden reggel külön kendővel fényesített — koszos tányérok tornyosultak, rászáradt pizzaszeletekkel. A parkettán üres sörös- és borosüvegek gurultak szanaszét, mintha senkit sem zavart volna a rendetlenség. A hangfal tetején borospoharak sorakoztak, aljukon vörös foltokkal, peremükön elkenődött rúzsnyomokkal. A levegőben vékony, szürkés füst ült meg, az ablakpárkányon álló hamutartó pedig már régen túlcsordult, a csikkek a fehér műanyagra hullottak.
Ami azonban végleg átszakította benne a gátat — az a bizonyos utolsó csepp — a krémszínű, kézzel szőtt szőnyegen éktelenkedő hatalmas, bordó pacni volt. Vörösbor. Valaki félvállról próbálta feltörölni egy nedves kendővel, csak még jobban szétkenve a foltot.
— Szervusz, nővérkém! — lebegett ki a hálószobából Brigitta Balogh. Eszter selyempizsamáját viselte, haja kócosan meredezett, arcán a tegnapi smink elmaszatolt maradványaival. Egy hatalmas ásítást fojtott el a tenyerébe. — Miért értél haza ilyen hamar? Azt hittük, csak estére futsz be.
András végre elfordult a képernyőtől, és Eszterre villantotta jól ismert, pimasz mosolyát.
— Eszterkém, legalább egy üzenetet dobhattál volna. Tegnap volt egy kis összejövetel. Jöttek barátok, semmi extra, teljesen kulturált buli volt.
A „kulturált” szó úgy csapódott a levegőbe, mint egy pofon. Eszter mellkasában forró, sűrű düh kezdett kavarogni. Egy éve. Pontosan egy éve viselte el ezt az állapotot. Egy éve lépett be nap mint nap a saját otthonába úgy, mintha egy idegen, lepusztult hostelbe érkezne.
Egy éve hallgatta ugyanazokat az üres ígéreteket: „mindjárt lesz állás”, „most már tényleg összeszedjük magunkat”. Egy éve nézte, ahogy az ő pénzéből rendelnek drága ételeket, vesznek új telefonokat, miközben ő megszakad a munkában, hogy kifizesse azt a lakást, amelyet ők gondolkodás nélkül lezüllesztettek.
— Takarítsátok el ezt a mocsokot — szólalt meg végül Eszter. A hangja nyugodt volt, már-már higgadt, mégis élesen csengett. Brigitta fújt egyet, majd látványosan csoszogva bevonult a konyhába.
— Ugyan már, miért kezdesz rögtön jelenetet rendezni? — szólt vissza. — Elpakolunk, persze. Ne legyél már ennyire rágörcsölve a holmijaidra! Egy szőnyeg koszolódott össze, majd kitisztíttatjuk.
András bólogatva helyeselt, közben még hangosabbra vette a tévét.
— Pontosan! Lazíts már egy kicsit, Eszter! Hiszen család vagyunk.
Ez a szó mindent eldöntött. Eszter előrelépett, a magassarkúja keményen koppant a parkettán. Andrásra nézett, aki szétterpeszkedve ült a fotelben — az ő foteljében, az ő köntösében, az ő lakásában. Aztán Brigittára, aki épp az utolsó palack ásványvizet vette ki a hűtőből — természetesen azt is, ami Eszteré volt. A felgyűlt fáradtság és indulat egyetlen feszes csomóba szorult benne.
— Mondd meg, meddig kell ezt eltűrnöm? — robbant ki belőle. — Két hétre jöttetek, ehhez képest egy éve éltek itt, mintha hercegek lennétek, és egy fillért sem fizettek! Azonnal takarodjatok innen, ti élősködők!
Brigitta mozdulatlanná dermedt a palackkal a kezében. Az arca eltorzult. András is felpattant, a vigyor eltűnt róla.
— Ne ordíts velem! — sziszegte Brigitta. — Megbolondultál? Miféle élősködők? A testvéred vagyok!
— A testvérek nem így bánnak egymással! — vágta rá Eszter, és széles mozdulattal végigmutatott a pusztításon. — Legalább tettetnék, hogy tisztelik a házigazdát. Ti szemétdombbá változtattátok az otthonomat! Az én dolgaimat használjátok, az én kajámat eszitek, az én pénzemen éltek, és még bocsánatot sem kértek!
— Kit érdekel ez a nyomorult lakás! — csattant fel Brigitta. — Neked mindig csak a tárgyaid számítanak! Jaj, a drága szőnyeg! Veszek majd másikat!
— Veszel? — Eszter felnevetett, de nevetésében nem volt vidámság. — Miből? Abból, amit anyáéktól koldultok, mert András egyetlen állást sem bír megtartani? Vagy abból, amit te értelmetlen vacakokra szórsz el, ahelyett hogy félretennél végre egy albérletre?
András előrelépett, a köntös szétnyílt rajta, kivillant szőrös mellkasa.
— Elég legyen! — mordult rá. — Ne támadd a feleségemet! És engem se! Semmi közöd ahhoz, hogyan élünk!
— Az én lakásomban igenis van közöm hozzá! — felelte Eszter, egyenesen a szemébe nézve. — És most figyeljetek: vége. Holnaptól csomagoltok. Egy hetetek van, hogy eltűnjetek innen, végleg.
Brigitta lassan Eszterre emelte a tekintetét, mintha most látná először. Nem volt benne megbánás, csak jeges, számító harag.
— Szóval ilyen ember vagy — sziszegte halkan. — Neked mi csak teher vagyunk, igaz? Mindig is irigyeltél engem, mert nekem van férjem, van kivel megosztanom az életemet, te pedig egyedül maradtál, és ezt sosem tudtad megbocsátani.