Hosszú idő után először fordult elő vele, hogy egyáltalán nem látta, mihez kellene kezdenie.
Másnap a szülei visszaérkeztek volna a nyaralóból. Gábor pontosan tudta, hogy ezúttal nem olyan beszélgetés vár rájuk, amilyenekhez eddig hozzászokott. Már nem arról volt szó, hogy ki hol húzza meg magát egy-két hétig. A tét sokkal nagyobb lett: a saját családja került mérlegre.
És életében talán először nem volt biztos benne, hogy képes lesz mindent úgy elrendezni, ahogy neki megfelel.
Eszter közben a hálószobában feküdt, nyitott szemmel bámulva a plafont. Nem sírt. A szeme száraz maradt, belül mégis mintha minden idegszála remegett volna. Maga sem értette, honnan jött az erő, hogy kimondja azt az egyetlen szót: „rendben”. Talán túl sok gyűlt már össze benne. Talán egyszerűen belefáradt abba, hogy mindig ő legyen az alkalmazkodó, a kényelmes, a csendben félreálló.
Egyvalamiben azonban biztos volt: visszafordulni többé nem lehetett.
Innentől minden azon múlt, Gábor mit választ.
Ő pedig… ő már felkészült bármilyen végkimenetelre.
Reggel a konyhában frissen főtt kávé illata keveredett a néma feszültséggel. Eszter már régen felkelt. Világos pulóvert viselt, a haját gondosan összefogta, és zöldséget szeletelt a salátához olyan nyugodt mozdulatokkal, mintha az előző esti beszélgetés meg sem történt volna. Csak a szeme alatti halvány árnyék árulta el, hogy az éjszaka nem hozott számára pihenést.
Márk az asztalnál ült, az omlettje utolsó falatjaival bajlódott, közben lóbálta a lábát. Időről időre az apjára pillantott. Érezte, hogy valami nincs rendben, hogy a levegőben valami kimondatlan dolog feszül, de egyelőre nem mert rákérdezni.
– Jó reggelt – szólalt meg Eszter halkan, anélkül hogy felnézett volna.
Gábor csak biccentett. Leült a fiával szemben, maga elé húzta a kávésbögrét, és belekortyolt. Az ujjai alig észrevehetően remegtek. Szinte semmit nem aludt; egész éjjel az előző este minden mondata újra meg újra lejátszódott a fejében. Az a fenyegetés, amely korábban mindig bevált, most váratlanul ellene fordult. Megszokta, hogy Eszter végül enged, meglágyul, keres valamilyen középutat. Tegnap azonban nem vitatkozott tovább. Csak bólintott. És az a nyugodt „rendben” azóta is ott csengett a fülében.
– Apa, ma jönnek nagyiék? – kérdezte Márk, miközben megtörölte a száját a szalvétával.
Eszter keze egy pillanatra megállt a kés fölött.
– Kérdezd meg apádat – felelte egyenletes hangon.
Gábor gyomra görcsbe rándult. Megköszörülte a torkát.
– Igen, kisfiam. Ma jönnek. Majd beszélünk velük.
Márk bólintott, aztán leszaladt a székről, és besietett a szobájába, hogy összepakolja az iskolatáskáját. A lakásban újra csend lett. Csak Eszter kése koppant szabályos ütemben a vágódeszkán.
– Eszter, beszéljük meg – kezdte Gábor, igyekezve nyugodtnak hallatszani. – Tudom, tegnap kiborultál. Értem. De ne csináljunk ebből ekkora ügyet. Anyáék maradnak egy-két hetet, segítenek Márkkal iskola után, amíg te dolgozol. Neked is könnyebb lenne.
Eszter letette a kést, és ránézett. Tekintete higgadt volt, ám hiányzott belőle az a régi engedékenység, amelyhez Gábor annyira hozzászokott.
– Gábor, én nem kiborultam – mondta csendesen. – Csak elfogadtam, amit mondtál. Azt mondtad, ha ők elmennek, te is mész. Én erre azt válaszoltam: rendben. Ennyi történt. Semmi nem változott.
Gábor a kelleténél erősebben tette le a bögrét az asztalra.
– Azt azért te is belátod, hogy nem rakhatom ki őket az utcára. Anyám tegnap telefonált, azt mondta, teljes káosz van náluk a felújítás miatt, omlik a vakolat, minden poros. Idős emberek.
– Belátom – bólintott Eszter. – Ezért mondom, hogy döntsd el te. Vagy találnak más megoldást, vagy betartod, amit tegnap mondtál.
Gábor végighúzta a kezét a haján. Egyre erősebben forrt benne az ingerültség, de próbálta kordában tartani magát.
– Te mindig türelmes voltál. Miért pont most? Mi változott meg?
Eszter megtörölte a kezét egy konyharuhában, majd leült vele szemben. Nem támadóan nézett rá, de már nem is úgy, mint aki kész azonnal hátralépni.
– Az változott meg, hogy nem akarok tovább háttérszereplő lenni a saját életemben. Szeretlek, Gábor. Szeretem a fiunkat is. De belefáradtam abba, hogy a saját otthonomban vendégnek érezzem magam. Valahányszor a szüleid megérkeznek, elkezdek lábujjhegyen járni. Többet főzök, többet takarítok, átadom a jobbik szobát. Te pedig csak annyit mondasz: „Ugyan már, hát családtagok.” Én meg hallgatok. Mert szeretlek. De nem tudok örökké hallgatni.
A hangja nem emelkedett fel, mégis volt benne valami új, halk szilárdság.
Gábor már válaszra nyitotta a száját, amikor megszólalt a csengő. Összerezzent. A szülei korábban érkeztek, mint számította.
Eszter felállt, és kiment ajtót nyitni. Gábor a helyén maradt, és érezte, ahogy a szíve egyre gyorsabban ver.
Az előszobából hamarosan hangok szűrődtek be.
– Jaj, Eszterkém, szervusz, drágám! – csendült fel az anyósa, Katalin élénk hangja. – Gondoltuk, elindulunk korán, mielőtt bedugulnak az utak. Gábor itthon van?
– Itthon – felelte Eszter nyugodtan. – Jöjjenek be.
Gábor kilépett a folyosóra. Az anyja éppen a kabátját gombolta ki, apja, István pedig egy nagy, élelmiszerrel teli táskát tett le a padlóra.
– Kisfiam! – Katalin szorosan magához ölelte, úgy, ahogy csak egy anya tudja. – Úgy hiányoztál! Nálatok mindig olyan otthonos minden. Eszterkém, köszönjük, hogy megint befogadtok minket. Nem leszünk sokáig, ígérem.
Eszter kissé félrehúzódva állt, karját maga előtt összefonta. Udvariasan elmosolyodott, de a mosoly nem ért el a szeméig.
– Menjenek be a konyhába. Már forr a víz – mondta.
Amikor mindannyian helyet foglaltak az asztal körül, Katalin rögtön mesélni kezdett a felújításról. Hogy a mesterek cserbenhagyták őket, hogy mindenhol por van, hogy ebben az állapotban idős embernek egyszerűen lehetetlen normálisan élni. István közben szótlanul bólogatott, és lassan kavargatta a cukrot a teájában.
Gábor csak fél füllel figyelt. Folyton Eszterre pillantott. A felesége nyugodtan ült, néha röviden válaszolt, de nyoma sem volt benne annak a meleg, készséges vendéglátásnak, amelyet korábban természetesnek vett.
– Eszterkém, ugye beköltözhetünk a nagyszobába? – kérdezte egyszer csak Katalin mosolyogva. – Ott nagyobb az ablak, frissebb a levegő. Márknak jó lesz a kisebb szoba is, neki úgyis mindegy.
Eszter letette a csészéjét.
– Katalin, a nagyszoba Gábor és az én hálószobám. Azt most nem adjuk át.
A konyhában hirtelen olyan csend lett, mintha valaki elvágta volna a beszélgetés fonalát. Katalin pislogott néhányat; láthatóan nem erre a válaszra számított.
– Hogyhogy nem? – kérdezte zavartan. – Hiszen eddig mindig ott aludtunk, amikor nálatok voltunk.
– Régebben igen – válaszolta Eszter továbbra is szelíden. – Most viszont más megállapodás van közöttünk.
Gábor érezte, hogy izzadni kezd a tenyere. Gyorsan közbeszólt:
– Anya, ne kezdjük ezzel rögtön az ajtóban. Majd megbeszéljük.
Katalin azonban már a fiára fordította a tekintetét, és a szemében megjelent az a jól ismert sértettség, amelytől Gábor mindig kényelmetlenül érezte magát.
– Gábor, mi folyik itt? Mi segíteni jöttünk, erre úgy fogadnak minket, mintha idegenek lennénk. Eszterkém, hát család vagyunk. Tényleg sajnálsz az anyósodtól és az apósodtól pár hetet?
Eszter nem válaszolt azonnal. Csak a férjére nézett. A pillantása mindennél egyértelműbb volt: most rajtad a sor.