Ilona Oláh ekkor már biztos volt benne, hogy nem hagyja magát félreállítani.
— Szóval így állunk — mormolta magában keserű mosollyal. — Felügyelni akarnak, elfoglaltságot adnak, hogy ne lássak, ne halljak. Hát jó. Akkor kénytelen leszek más megoldáshoz nyúlni.
A következő hetekben Ilona kifogástalanul játszotta a rá osztott szerepet. Úgy tett, mintha teljes erőbedobással szervezné az esküvőt: telefonált, jegyzetelt, intézkedett. Még a menyasszony szüleit is ő hívta fel személyesen, és hivatalosan meghívta őket az eseményre, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.
— A terv egyszerű — magyarázta Brigitta Hegyinek határozott hangon. — Megérkezik a limuzin, ti ketten elmentek fotózni. Legalább két órára. Szép helyeket választottam, mindent átnéztem, nekem tetszett. Onnan egyenesen az anyakönyvi hivatalba mentek.
Elmondta azt is, hogy a vendégek csak jóval később gyűlnek össze: pezsgő, jókívánságok, majd maga a ceremónia. A végén pedig mindenki visszatér a házhoz, ahol az asztalok már megterítve várják a társaságot.
— Visszatérünk hová? — fintorgott Brigitta. — Én éttermet akartam, nem itthoni ünneplést.
— Ráadásul pénzt sem adtál hozzá — vetette oda Ilona hűvösen.
— Hogyhogy nem? Hiszen tízezer forintot utaltam! Csongorral megbeszéltük, és úgy döntöttünk, ennyi bőven elég — háborodott fel a lány.
Ilona eredetileg nem akart ennyire kemény lépésre szánni magát a saját gyerekeivel szemben. De a viselkedésük, a lenézésük végül arra kényszerítette, hogy megtegye, amit eltervezett.
Az esküvő reggelén a fiatalok elhajtottak, Ilona pedig egyedül maradt a házban. Amint bezárult mögöttük a kapu, az asszony munkához látott, és pontról pontra végrehajtotta a tervét.
— Te meg mit művelsz? — kérdezte döbbenten Brigitta, aki véletlenül ugrott be az anyjához. Úton volt az anyakönyvi hivatalba, amikor meglátta, hogy a ház előtt egy teherautóba pakolják a bútorokat.
Berontott a lakásba, ahol minden mozgásban volt: falakat bontottak, tárgyakat hordtak ki, a megszokott rend nyomtalanul eltűnt.
— Anya, beszélek hozzád! Hová készülsz ilyen korban?
Ilona arcáról egy pillanat alatt lefagyott az iménti elégedett mosoly, a szeme elsötétült.
— Semmi közöd hozzá. Ne lábatlankodj itt.
El akart menni mellette egy nagy dobozzal a kezében, de Brigitta elé állt.
— Nem. Ezt nem úszod meg ennyivel. Tudni akarom, hová viszed a holmidat.
Ilona hosszan, keményen végigmérte a lányát.
— Tőletek minél messzebb. Ennél világosabban nem tudom mondani.
Lilla Erdélyi csak felhorkant, válaszra nyitotta a száját, de Ilona már beszállt az autóba. A teherautó azonnal követte, és perceken belül eltűntek az utcából.
Amikor a menyasszony, a vőlegény és a vendégek visszaérkeztek, az ünnepi torta a küszöbön várta őket. Az ajtók zárva voltak. A tortán egy rövid üzenet feküdt:
„Gratulálok. A fotózás volt az esküvői ajándékom.
A ház elkelt. Ünnepeljetek, ahol és ahogy akartok, a vendégeitekről pedig gondoskodjatok ti.”
Hogy Ilona hová ment, azt senki sem tudta meg. Nem is nagyon keresték: inkább haragudtak rá. Lilla később mentegetőzött, mondván, ő ugyan látta az anyját azon a napon, de nem gondolta, hogy valóban el fog tűnni.
— Azt hittem, étteremben ünneplünk majd… nem sejtettem, hogy elszökni készül.