Lilla Erdélyi egyre inkább belakta a konyhát is. Este fáradt arccal ült le az asztalhoz, miközben Ilona Oláh átnyújtotta neki a teát.
— Kimerültem — mondta komolyan, szinte számonkérő hangon. — Egész nap érted hajtottam.
Ilonát ez a viselkedés lassan kezdte bosszantani. A lánya nemcsak beleszólt mindenbe, hanem utasításokat osztogatott, mintha átvette volna Csaba Bíró helyét, mintha ő lenne a ház feje. Egy darabig az anya lenyelte a szavakat — mégiscsak a gyereke volt, a saját lánya. Aztán egy este nem bírta tovább.
— Mondd csak, miért is jöttél ide valójában? — kérdezte halkan, de keményen. — Ellenőrizni akarsz?
— Anya, ne viccelj már — csodálkozott Lilla. — Azt hittem, magányos vagy, unatkozol egyedül.
— És ezért dirigálsz nekem? Úgy bánsz velem, mintha a cseléded lennék? — vágott közbe Ilona.
— Hát figyelni kell rád! — csattant fel a lány. — Te nem tudsz önálló lenni, apa is mindig ezt mondta!
Lilla egyre jobban belelendült. Szerinte az anyja teljesen elvesztette az eszét, amiért egyedül maradva rögtön felforgatta a házat. Alig hunyták le Csaba szemét, Ilona máris mindent át akart alakítani, pedig a férfi pénzt, munkát és szívet-lelket tett bele ebbe az otthonba.
Ilona megdermedt. Ilyen szavakra nem számított. Eszébe sem jutott volna, hogy a lánya ennyire az apjára ütött — nemcsak a természetében, hanem a keménységében is.
Lilla folytatta, ezúttal hűvösebb hangon.
— A pénzt sem becsülöd, az emlékekről nem is beszélve. Soha egy napot nem dolgoztál, csak szórod apa forintjait, mintha semmit sem érnének!
Ilona mély levegőt vett. Ritkán emelte fel a hangját a gyerekeivel szemben, de most elfogyott a türelme.
— Fogod a holmidat, és azonnal elmész innen — sziszegte. — Ezt nem tűröm tovább.
— Úgysem mersz kidobni — hitetlenkedett Lilla.
— Ez az én házam. Nem fogom tízszer elmondani. Ha nem mész magadtól, segítek.
Ilona felment az emeletre, összepakolta a lánya dolgait, bőröndökbe gyömöszölte, majd kitette őket az utcára. Visszatérve a nappaliba csak ennyit mondott:
— Taxit magadnak hívsz.
Lilla ordítozva hagyta el a szülői házat. Meg volt győződve róla, hogy az anyjának nincs joga így bánni vele, és végképp nem joga egyedül dönteni a házról.
Az első dolga az volt, hogy felhívta a bátyját, Csaba Bírót.
— Képzeld el, felújítja a házat, mintha apát ki akarná törölni az életünkből! — panaszkodott. — Még az is lehet, hogy új férjet keres. Egész életében más pénzén élt… és most engem is kirakott!
— És? — válaszolta Csaba nyugodtan. — Felnőtt ember, joga van hozzá.
— Te hallod magad? A mi örökségünket herdálja el!
— A pénz az övé volt, nem a miénk. Amit csinál, az az ő dolga.
— De utánunk mi marad? Vagy marad-e egyáltalán…
— Értem, értem — sóhajtott Csaba. — Ránézek majd anyára. Amint tudok, meglátogatom.
Ilona eközben mit sem sejtett arról, hogy a háta mögött már döntések születnek, és hamarosan újra felbolydul az addig nyugodtnak hitt ház.