— Mit találtál ki már megint? — csattant fel a lánya, aki teljesen véletlenül kanyarodott be az anyjához. Épp arra járt, amikor észrevette, hogy a ház előtt egy kisteherautóba pakolják a holmikat, ezért azonnal megállt.
Szinte berontott az épületbe, ahol minden a feje tetején állt: bútorokat mozgattak, dobozokat cipeltek, a lakásban állandó jövés-menés volt.
— Anya, hozzád beszélek! Mire készülsz ilyen idősen? Hová akarsz elköltözni?
Ilona Oláh arcán egy perccel korábban még elégedett mosoly ült, a szeme ragyogott, most azonban egyetlen pillanat alatt szertefoszlott a jókedve.
— Semmi közöd hozzá — felelte hűvösen. — Ne lábatlankodj itt.
A kezében egy nagy kartondobozt szorongatva el akart menni a lánya mellett, ám az útját állta.
— Na, azt már nem! Várj csak. Jogom van tudni, hová viszed ezeket a cuccokat.
Ilona Oláh egész életét a családjának szentelte: a férjének és a gyerekeinek. Jól éltek, anyagi gondjuk sosem volt, hiányt nem szenvedtek semmiben.
Ő otthon maradt, vezette a háztartást, ahogy a férje gyakran gúnyosan megjegyezte: pihent.
— A ti anyátok? — mondogatta Csaba Bíró a feleségéről. — Mintha állandóan üdülne. Tele a hűtő, nagy szobák, csak hátradől, tévét néz.
Csakhogy Ilona sosem pihent igazán. Az a fajta „nyugalom”, amiről a férje beszélt, számára nem is létezett.
Csaba rendszeresen hazajárt ebédelni, és elvárta, hogy minden friss és forró legyen. Délután befutottak a gyerekek az iskolából, ők is azonnal enni akartak. Amikor a fia és a lánya végre eltűntek a szobáikban, Ilona a konyhában maradt: vacsorát főzött, mosogatott.
Alighogy végzett, megérkezett a férje a munkából, és kezdődött elölről minden: etetés, beszélgetés, rendrakás, leckeellenőrzés, másnapra való készülődés. Így telt el minden este.
Csak akkor lett valamivel könnyebb, amikor a gyerekek felnőttek. A fia egyetemre ment, Lilla Erdélyi pedig tizedik osztályos lett. Ekkor viszont Csaba egyre gyakrabban nyúlt az italhoz, részegen pedig még elviselhetetlenebb volt.
— Hozd ide, vidd el, pakold el! — követelőzött. — Tartozol nekem, egész életedben rajtam éltél!
Ilona némán tűrt, és amikor a férje meghalt, végre felszabadultan fellélegzett. A gyerekek már önállóak voltak: Lilla a harmadik évfolyamra járt, külön élt, Csongor Fodor pedig egy másik városban dolgozott.
Úgy gondolta, végre magára is gondolhat. Nyugodtan, veszekedések, idegeskedés és parancsok nélkül élhet.
Csakhogy ez az állapot nem tartott sokáig. Lilla összepakolta a holmiját, és hazaköltözött.
— Kirúgtak az egyetemről? — kérdezte Ilona rosszallóan. — Miért jöttél ilyen csomagokkal?
— Veled fogok lakni — vont vállat a lány. — Egyedül maradtál, biztos unatkozol.
— Ezt miből gondolod? — csattant fel az anya. — Felújítást csinálok, átrendezem a lakást.
— Akkor majd segítek.
Ilona eleinte hallgatott. Lilla gyorsan átvette az irányítást a ház felett: utasította a munkásokat, kiválasztotta az anyagokat és a bútorokat. Fizetni azonban továbbra is az anya fizetett, esténként pedig Lilla egyre magabiztosabban viselkedett, mintha máris ő lenne az úr a házban.