Az eső már nem nyomasztott, inkább felszabadítóan hatott rám. Úgy éltem meg, mintha lemosná rólam mindazt, ami addig béklyóba kötött. A hátam mögül ekkor kifutott a nővérem, kezében a kabátommal.
— Diána Budai, várj meg!
Megálltam, visszafordultam, és szorosan magamhoz öleltem.
— Ne aggódj — suttogtam neki. — Lehet, hogy ez egy esküvő vége, de végre az én történetem kezdete.
Aznap éjjel egyedül mentem el egy szállodába. Lemostam az arcomról a smink utolsó nyomait, és hosszan néztem a tükörképemet. A szemem vörös és fáradt volt, mégis hiányzott belőle a fájdalom. A helyét csendes nyugalom vette át. Üzenetet küldtem Marcell Hegyinek:
„A válás miatt ne idegeskedj. Mindent elintéztem. A számlákat állom, a megszégyenülés viszont a te terhed marad.”
Néhány nappal később az a felvétel, amelyen a menyasszony kiszáll a szökőkútból és elhajítja a gyűrűt, bejárta az internetet. Ismeretlenek írtak nekem, nők az egész országból, akik azt mondták, magukra ismertek bennem. Nem akartam jelképpé válni, mégis az lettem: az én megalázásom sokaknak adott bátorságot.
Egy évvel később saját esküvőszervező irodát nyitottam — ironikus, mégis beszédes döntés volt. Az „Új Én” nevet kapta. Minden pár emlékeztetett arra, hogy a szeretet nem csillogás, hanem tisztelet. És amikor megkérdezték, miért mentem végig ezen az úton, mindig ugyanazt feleltem:
— Mert rájöttem: méltóság nélküli házasság nem házasság. Csak egy álarc. Én pedig levettem.