A pincérek és a meghívottak némán meredtek rám, senki sem mert megmozdulni.
— Tudják — kezdtem, a hangom remegett, mégis érthetően csengett —, azt hittem, ma egy olyan férfihoz megyek feleségül, aki szeret, tisztel, és érti, mit jelent egy nő méltósága. Most viszont világosan látom: ahhoz mentem hozzá, akinek a megalázás csak egy olcsó tréfa.
A suttogás egy pillanat alatt elhalt. Marcell Hegyi erőltetett mosollyal próbálkozott, de az arcán az idegesség megrepesztette.
— Elég legyen, Diána — mordult rám.
— Nem — feleltem nyugodtan, miközben egyenesen a szemébe néztem. — Most én beszélek.
A kezembe vettem a mikrofont, majd lassan lehúztam az ujjamról a karikagyűrűt.
— Ez volna a hatalmad jelképe? Tessék, vedd vissza.
Egy mozdulattal a szökőkútba hajítottam. A fém csobbanása élesen visszhangzott a teremben. A vendégek megdermedtek, néhányan ösztönösen hátrébb léptek, tanácstalanul.
— Ez az esküvő véget ért — mondtam ki határozottan. — De köszönöm neked. Olyasmit adtál, amit semmilyen pénzért nem lehet megvenni: tisztánlátást. Azt, hogy többé soha nem engedem, hogy bárki így megalázzon.
Hátat fordítottam, lerúgtam az átázott cipőt, és mezítláb indultam végig a márványpadlón. A ruhám halk suhogása és a körülöttem ülők néma döbbenete kísért, miközben senki sem szólalt meg. Amikor kiléptem az ajtón, az utcán már sűrű eső hullott.