Az arcomon végigcsorgó víz közben még mindig kacagás hallatszott körülöttem. Felálltam, lerántottam a fejemről a fátylat, és olyat tettem, amitől egyszerre dermedt meg minden jelenlévő arca. A sminkem elkenődött, a nehéz szaténruha átázva tapadt rám, a hideg a csontjaimig hatolt. Többen továbbra is videóztak és vihogtak, én azonban mozdulatlanul álltam a szökőkútban, és csak őt néztem.
Egy pillanat alatt elhalt minden zaj. Nem hallottam zenét, nevetést sem, csupán a saját zihálásomat és a szívem vad dobbanásait. Lassan kiléptem a peremre, mezítláb, remegve, mégis kihúzva magam, majd egyenesen a szemébe néztem.
— Most is viccesnek találod? — kérdeztem halkan, de a hangom éles volt, mint egy penge.
— Ugyan már, Diána Budai — nevetett fel —, csak egy poén volt! Mindenki nevetett.
— Igen — feleltem jeges nyugalommal. — Mindenki. Kivéve a feleségedet.
A vendégek összenéztek, suttogás futott végig az asztalok között. Felvettem a mellettem heverő fátylat, kicsavartam belőle a vizet, és letettem elé az asztalra.
— Ez az ajándékom neked — mondtam. — Annak a jelképe, amit az előbb gondolkodás nélkül eldobtál.
Legyintett.
— Ne csinálj jelenetet, Diána.
— Jelenetet? — mosolyodtam el keserűen. — Azt te rendezted. Én csak pontot teszek a végére.
Ezután az zenekar felé fordultam, és rájuk kiáltottam, hogy azonnal hagyják abba a játékot. Odaléptem a színpadnál álló mikrofonhoz, megálltam mindenki előtt, és hagytam, hogy a csend rám nehezedjen.