Minden olyan volt, mintha egy mesekönyv lapjairól lépett volna elő. A vízparti kastély, a hófehér rózsák, a lágy zene, és mi ketten — Diána Budai és Marcell Hegyi — akikről mindenki azt mondta, hogy tökéletes pár vagyunk. Rajtam egy pazar menyasszonyi ruha feszült, ő pedig kifogástalan öltönyben állt mellettem: magabiztos, sármos, mosolygós. Legalábbis én akkor így láttam őt.
A vacsora alatt minden pontosan úgy alakult, ahogy megálmodtam. Poharak emelkedtek, jókívánságok röpködtek, a barátok nevetése betöltötte a termet, én pedig abban a hitben éltem, hogy most értem révbe. Később, a tánc közben Marcell odahajolt hozzám, és azt mondta, csináljunk valami „vicceset” a fényképek kedvéért. Megfogta a kezem, és a szökőkút felé húzott. Azt hittem, valami romantikus meglepetés következik.
A következő pillanat azonban örökre belém égett. Amint felléptem a peremre, Marcell felnevetett, majd minden figyelmeztetés nélkül meglökött. A jéghideg víz elnyelt, a ruhám rám tapadt, és a vendégek harsány kacagása visszhangzott körülöttem. Sokan tréfának hitték az egészet. Én nem nevettem. Miközben kapálózva próbáltam kimászni, ránéztem. Ő ott állt egy pohárral a kezében, barátok gyűrűjében, és hangosan odaszólt: „Na, most már igazán felfrissült a menyasszony!” Újabb nevetés tört ki, és akkor éreztem először, hogy bennem valami végérvényesen megrepedt. Abban a pillanatban, amikor a víz végigcsorgott rajtam, már tudtam, hogy innen nincs visszaút.