Az ajtóban egy megtört alak rajzolódott ki: fakó arccal, karikás szemekkel állt ott.
– Anya… – szólalt meg alig hallhatóan.
A szavak bennrekedtek bennem. Csak figyeltem, mintha nem is ő lenne, hanem valaki más, egy idegen nő.
– Miért nem kerestél? Miért nem hívtál fel? – kérdezte bizonytalan hangon.
– Én kerestelek… sokszor – feleltem csendesen. – Te sosem értél rá.
Dóra Balog lesütötte a szemét.
– Mostanában gyakran eszembe jutsz – mondta. – Hunor Illés épp az érettségire készül… és felidéződtek azok az esték, amikor együtt gyötörtük a matekfeladatokat.
A szoba elcsendesedett, csak a falióra ketyegése maradt.
– Haragszol rám? – kérdezte végül.
Lassan megráztam a fejem.
– Nem a harag maradt bennem… hanem a fáradtság.
Dóra sírva fakadt.
– Bocsáss meg… tényleg sajnálom. Én is csak próbáltam helytállni. Munka, gyerekek, mindennapok… Azt hittem, te mindig biztos pont leszel.
Finoman megszorítottam az ujjait.
– Az is voltam – mondtam halkan. – Csak már nem néztél oda.
Aznap este sokáig nem mozdult. Felidéztük Sándor Törököt, a balatoni nyarakat, és azt az emlékezetes estét, amikor az első palacsintája szénné égett, mi mégis nevettünk rajta.
Aztán elköszönt. Azt mondta, visszajön.
Én azonban tudtam, hogy az élet ismét közénk áll majd.
Ebben az otthonban mindenkinek van egy láthatatlan terhe. Bernadett Takács sosem tudta megbocsátani, hogy a fia külföldre ment dolgozni, és csak pénzt küld. Dezső Fazekas minden reggel az unokáját várja, hiába. Itt mindenki remél valamit: egy csörgő telefont, egy kézzel írt sort, egy ölelést.
Amikor éjjelente nem jön álom a szememre, újra és újra felteszem magamnak a kérdést: miért hisszük mi, magyar anyák, hogy szeretetünkkel teherként nehezedünk a gyermekeinkre.
Miért tanultuk meg azt, hogy ha elhallgatunk, ha félreállunk az útból, akkor majd könnyebb lesz minket szeretni? Miért cipeljük magunkban némán azt a sebet, amelyet az egyedüllét vág rajtunk, és miért nem mondjuk ki hangosan, mennyire fáj?
Néha, amikor az otthon folyosóján lassan elsétálok, elcsípem az ápolók félmondatait.
– Szerinted ezeknek az időseknek tényleg nincs senkijük?
– Ugyan már, dehogy nincs… csak mindenki állandóan rohan.
– Meg ki akar nap mint nap szembenézni ennyi szomorú tekintettel?
A szavak után újra visszakúszik a csönd, vastagon és nyomasztóan.
Egy délután azonban Hunor Illés megjelent nálam. Megtorpant az ajtóban, látható zavarban volt.
– Szia, mama… Dóra Balog mondta… hogy örülnél, ha benéznék…
Magamhoz szorítottam, ahogy csak bírtam, mintha ezzel pótolhatnék éveket.
– Tudod, Hunor… valaha te voltál az én kis hősöm.
– Akkor most is lehetek az? – kérdezte félénken.
– Az voltál mindig is – suttogtam.
Aznap este először éreztem belül valami halk, meleg fényt. Mintha a várakozásnak mégsem lenne hiábavaló értelme.
Másnapra azonban minden visszatért a megszokott rendbe. Az élet nem áll meg: Dóra Balog dolgozik, Hunor Illés tanul. Én pedig itt maradok a gondolataimmal, és várok valamire – talán arra, hogy egyszer valóban hiányozzam valakinek.
Sokan hangoztatják, hogy „az idő majd mindent rendbe tesz”. De vajon tényleg begyógyít mindent, vagy csupán megtanít együtt élni az ürességgel?
Most már csak annyit kérek: ha Dóra Balog egyszer rákérdezne, mondjátok meg neki, hogy egész életemben szerettem. Nem vágytam másra, csak arra, hogy boldog legyen.
De lehet-e boldogság ott, ahol a csend uralkodik, és a kimondatlan szavak nehezebbek, mint bármi más?
Ti mit gondoltok? Valóban így jobb mindenkinek? Vagy csak magunkat áltatjuk azzal, hogy a hallgatás mindent elsimít?