– Mondják meg a lányomnak, hogy már nem vagyok itt – leheltem oda a nővérnek, miközben az ujjaim idegesen csúszkáltak a papírlapok szélén. A háttérben tompán duruzsolt egy rádió, a folyosóról köhögés szűrődött be, mégis olyan bénító csend ült a szobán, mintha maga az idő is megállt volna. A nővér tekintete egyszerre volt puha és bizonytalan; kérdezni akart, de nem tette. Csak biccentett, és átvette tőlem az igazolványomat.
Ildikó Fülöp vagyok. Hatvankilenc éves. Valaha alsós tanítóként dolgoztam egy kisvárosi iskolában, később feleség lettem, majd anya. Mostanra mindebből alig maradt több egy bejegyzésnél: egy névnél az idősek otthonának nyilvántartásában, Budapest szélén.
Sokan mondják, hogy az élet egyik pillanatról a másikra fordul fel. Nálam nem volt ilyen hirtelen törés. Inkább elnyújtott, fájó kopás volt, mint amikor a Duna lassan, könyörtelenül lemossa a partot, míg végül csak csupasz kövek maradnak.
A férjem, Sándor Török, tizenöt éve ment el. Akkor még tartottam magam. Miatta nem, hanem a lányomért, Dóra Balogért. Ő jelentette számomra a mindenséget. Egyedül neveltem fel: esténként meséltem neki, reggelente kakaót kavartam, betegség idején mellette virrasztottam. Amikor először összetörték a szívét, én szedtem össze a darabokat. Meg voltam győződve róla, hogy ha mindent beleadok, soha nem válunk egymás terhére.
Csakhogy az élet más szabályok szerint játszik.
Dóra Balog szorgalmas diák volt, majd felkerült Pestre egyetemre. Kezdetben minden hétvégén hazalátogatott. Később már csak havonta. Aztán kizárólag ünnepeken. Végül a kapcsolatunk telefonhívásokra szűkült – és azok is egyre rövidebbek, egyre ritkábbak lettek, mintha mindig sietnie kellett volna valahová.
Sietőssé vált minden szava.
– Anya, most tényleg nincs időm – hangzott el újra és újra. – El sem tudod képzelni, mennyi a dolgom. A gyerekek, a munka… majd később visszahívlak.
A „később” azonban egyre távolabb csúszott. A hívások megritkultak, végül szinte eltűntek.
Az unokáim arcát alig tudnám felidézni. A nagyobbik fiú, Hunor Illés, egyszer ártatlan kegyetlenséggel kérdezte tőlem: – Mama, te miért nem vagy olyan vagány, mint anya? Miért nem tudsz rendesen bánni egy okostelefonnal?
Akkor nevettem, mintha csak tréfának vettem volna. Belül viszont valami összerepedt.
Az idő könyörtelenül haladt. A ház lassan kiürült. Előbb csak esténként ültem magamban a konyhában, később már nappal sem zavarta meg semmi a csendet. A szomszédok elmentek – ki a temetőbe, ki máshová –, az utcán idegen arcok jöttek szembe.
Egy reggelen elcsúsztam a fürdőben. Nem történt komoly baj, mégis hosszú órák teltek el, mire valaki meghallotta a segítségkérésemet. A hideg járólapon fekve értettem meg: nem várhatok tovább.
Összekészítettem egyetlen bőröndöt. Került bele néhány váltás ruha, egy régi fotóalbum Dóra Balogról és Sándor Törökről, Antal Deák verseinek megsárgult kötete, és egy levél a lányomnak.
Nem akartam senkinek a nyakán maradni. Nem akartam még egyszer azt hallani, hogy „most nem megy”. És könyöradományként sem kellett a szeretet.
Az idősek otthona kívülről barátságtalan: fakó falak, nehéz kapu. Odabent viszont mindig akad valaki. Az ápolók figyelmesek, bár állandó rohanásban élnek. Az ebéd kiszámítható, az asztaltársak közül sokan már a saját gyermekeik nevét sem tudják.
Én minden este előveszem Dóra Balog fényképét, és félhangosan szólok hozzá:
– Jó éjszakát, kicsim.
Egy délután azonban váratlan kopogás törte meg a megszokott rendet, és az ajtó előtt egy ismerős alak állt.