A kérdése visszhangzott bennem, és attól a pillanattól kezdve darabokra hullott az éjszaka. Nem hunytam le a szemem reggelig. Az ágy peremén gubbasztottam, a sötét szobát bámulva, és újra meg újra ugyanazok a gondolatok köröztek bennem: helyes volt‑e mindent félretenni érte, és attól leszek‑e jó lánya, ha közben lassan elfogyok.
Hajnalban, kimerülten, üzenetet írtam Zsolt Székelynek. Hosszú sorokban könyörögtem segítségért, legalább annyit kértem, hogy hétvégente jöjjön le, ne hagyjon egyedül ebben az egészben.
Csak estére érkezett válasz. Rövid volt és bizonytalan: majd meglátja.
Eljött a karácsony is. Zsolt Székely végre megjelent a családjával, és anyám arca felragyogott, mintha az emlékei pár órára visszataláltak volna hozzá. Aztán Zsolt felesége félrehívott. A hangja kedvesnek tűnt, de a szavai szúrtak: miért vagyok állandóan feszült, nem lehetne ezt lazábban kezelni? A nevetés a torkomon akadt. Csak annyit mondtam neki keserűen, próbálja ki ő is pár napig.
Az ünnepek elmúltával minden felgyorsult. Anyám egyre gyakrabban felejtette el, ki vagyok. Hol a testvérének nézett, hol egy régi ismerősének. Egy délután zokogva kapaszkodott belém, azt ismételgetve, hogy haza akar menni, az édesanyját keresi. Nem találtam szavakat, csak átöleltem, és együtt sírtunk.
A faluban többen célozgattak rá, hogy otthonba kellene adnom. Én azonban képtelen voltam erre gondolni. Úgy éreztem, ha most elengedem, az utolsó szál is elszakad köztünk.
Egy este Zsolt Székely váratlanul betoppant. Komoran mondta, hogy beszélnünk kell. A konyhában ültünk le, és kimondta, amitől féltem: szerinte idősek otthonába kellene vinni anyut, mert ez így tarthatatlan. Felcsattantam, hogy neki könnyű, hiszen alig van itt. Ő csak sóhajtott, és halkan azt mondta, mindezt azért mondja, mert látja, hogy lassan teljesen felőrlődöm.
„Nézz már magadra” – vágta hozzám Zsolt Székely, és a hangjában nem volt szemrehányás, csak fáradt aggodalom. Én azonban azonnal védekezni kezdtem. Mi lenne, ha anyu felfogná, mit készülök tenni? Meg voltam győződve róla, hogy soha nem tudná megbocsátani, ha intézetbe kerülne. Zsolt halkan válaszolt: szerinte már nem képes mindezt átlátni, viszont nekem végre magamra is figyelnem kellene.
Ettől a beszélgetéstől kezdve napokon át marcangolt a kétely. Estéről estére lelkiismeret-furdalással hajtottam álomra a fejem. Ha lépek, árulóvá válok a saját anyámmal szemben? Ha viszont marad minden így, lassan én fogyok el teljesen.
Végül rászántam magam, és felkerestem egy pszichológust Szekszárdon. Ott történt meg először, hogy nem nyeltem vissza a gondolataimat. Kimondtam: dühös vagyok az anyámra, és ugyanennyire haragszom Anna Ráczre is, amiért képtelen megbirkózni ezzel az egésszel. A szakember nem lepődött meg, csak arra kért, gondoljam végig őszintén, mi szolgálná leginkább mindkettőnk javát.
A bizonytalanság még hetekig bennem maradt, miközben anyu egyre rosszabb állapotba került. Alig evett, folyton megbotlott, és egy reggel kék-zöld foltokkal találtam rá a fürdőben. Akkor éreztem úgy, hogy nincs tovább halogatás.
Zsolttal együtt megnéztünk egy dombóvári idősek otthonát. Az épület rendezett volt, az ápolók figyelmesek, mégis végig az a nyomasztó érzés kísért, mintha cserbenhagynám őt. Amikor végül odavittük, csak annyit kérdezett tőlem: hazamegyünk-e még. Szavak nélkül maradtam.
Azóta hetente meglátogatom. Van, hogy felismer és rám mosolyog, máskor idegenként néz át rajtam. Egy dologban azonban biztos vagyok: ott biztonságban van. Mégis, minden este újra felteszem magamnak a kérdést: helyesen döntöttem? Meg lehet-e bocsátani önmagunknak és egymásnak mindazért, amit kimondtunk – és azért is, amit sosem mertünk? Vajon el lehet-e engedni valakit szeretetből úgy, hogy közben ne veszítsük el saját magunkat?