– Nem, Anna Rácz, nem megyek fürdeni! – csattant fel anyám, miközben ujjai fehéren szorították a konyhaasztal peremét. A hangja metszőn vágott a levegőbe, a tekintete pedig olyan üresen meredt rám, hogy kirázott a hideg. Megtorpantam, a kezem félúton megállt, mintha hirtelen elvesztettem volna az irányt. A fürdőszobából tovább gomolygott a pára, de ő makacsul dacolni kezdett velem.
– Kérlek, anya, csak most az egyszer… – suttogtam, bár már kimondás közben is éreztem, mennyire erőtlenek ezek a szavak. Tudtam jól, hogy ez nem egy egyszerű tisztálkodás körüli vita. Sokkal inkább arról szól, hogy lassan kicsúszik a kezemből. Hogy napról napra halványul az a nő, akit gyerekkoromból ismertem.
Anna Rácz vagyok, negyvennyolc éves, két már önálló gyerekkel, és egy idős édesanyával, aki mára csak töredéke régi önmagának. Apám tíz éve nincs közöttünk, az öcsém, Zsolt Székely Budapesten él; telefonon is ritkán jelentkezik, látogatóba pedig még ritkábban érkezik. Így minden rám nehezedik: a gyógyszeradagolás, az étkezések, a mosnivaló, az orvosi időpontok, és az a végtelen türelem, amit újra meg újra elő kell teremtenem.
Gyerekként szigorú anyát kaptam. Az ölelés ritka volt, a dorgálás annál gyakoribb. Ha sírtam, rendreutasított, ha nevettem, visszafogott. Sokáig azt hittem, sosem vagyok elég jó neki. Most mégis én maradtam mellette egyedül.
A napok szinte egymásba folynak. Hajnalban kelek, hat körül, és először magamnak főzök kávét – ez az egyetlen nyugodt perce a napnak. Utána jönnek anyám pirulái: vérnyomásra, cukorra, szívre. Van, hogy összekeveri őket, máskor megfeledkezik róluk, és ilyenkor már előre érzem, hogy hamarosan újabb nehéz pillanatok várnak ránk.
Volt olyan alkalom, amikor kis híján mentőt kellett hívnom, mert anyám nem emlékezett rá, hogy már bevette a gyógyszerét, és újra lenyelte ugyanazt a tablettát. Akkor órákig figyeltem minden mozdulatát, számoltam a légzését, és rettegtem, hogy baj lesz.
Máskor hirtelen kérdez rám, teljesen váratlanul:
– Anna Rácz! Hol van az apád?
– Anya… apu már nagyon régen meghalt – felelem csendesen, mintha a hangerőn múlna, mennyire fáj.
– Ne beszélj ostobaságokat! Tegnap még itt ült a konyhában…
Ilyenkor elszorul a mellkasom, mintha levegőt sem kapnék. Nem tudom, melyik lenne könnyebb: zokogni vagy ordítani. Van, hogy egyszerre kívánnám mindkettőt, de egyikre sincs erőm.
Különösen nehezek az esték, amikor Zsolt Székely telefonál.
– Na, mi van anyuval? – kérdezi tompa hangon.
– Semmi új. Folyamatosan romlik – mondom röviden.
– Hm… talán hétvégén lemegyek. Most nagyon sok a meló.
Szinte soha nem jön. Ha mégis, alig egy órára marad, letesz egy doboz édességet az asztalra, majd hosszasan sorolja, mennyire kimerítő a városi élet. Anyám ilyenkor kivirágzik, mintha ő lenne a kedvence, de amint becsukódik mögötte az ajtó, minden teher újra az én vállamra zuhan.
A faluban mindenki tudja, hogy Anna Rácz ápolja az édesanyját. A boltban néha megszorítják a karom, biztatnak pár szóval. De senki sem sejti, belül milyen emésztő ez az egész: nap mint nap ugyanazokat a harcokat megvívni, könyörögni egy fürdésért, pelenkát cserélni, elmagyarázni, miért esik az eső, vagy miért nem jön haza többé az apu.
Egy este végül elvesztettem a türelmem. Fáradt voltam, kimerült és feszült.
– Miért nehezíted meg ennyire? Miért nem tudsz legalább egy kicsit segíteni? – csattantam fel.
Ő csak nézett rám, nagy, üres szemekkel.
– Te meg ki vagy? – kérdezte halkan.
Ez volt az első pillanat, amikor nem ismert meg, mintha valaki egyetlen mozdulattal kitépte volna a szívem egy darabját, és akkor még nem tudtam, hogy ez a fájdalom csak a kezdet.