Eszter lassan helyet foglalt Péterrel szemben. Érezte, hogy a mellkasa összeszorul.
– Mennyi a tartozás? – kérdezte halkan.
– A kamatokkal és a késedelmi díjakkal együtt majdnem nyolcvanezer forint – felelte Péter, és végigsimított a papírok szélén.
Eszter egy pillanatra lehunyta a szemét. Ez már nem apróság volt.
– Péter… hogyan csúszhatott ez így el?
– Azt hittem, a következő megbízásból rendezem – mondta fáradtan. – Csakhogy az ügyfél visszamondta. Közben anya is hívott… megint segítséget kért. Küldtem neki pénzt.
Eszter nem szólt azonnal. A kiábrándultság és a fáradtság lassan hömpölygött benne, de nem akart kiabálni. Felállt, töltött magának egy pohár vizet, és apró kortyokban megitta, hogy lenyugodjon.
– Kifizetem ezt az elmaradást – szólalt meg végül. – Egyszer. A saját megtakarításomból. De ez az utolsó alkalom, hogy az anyukád miatt keletkezett hiányt én foltozom be.
Péter hálásan nézett rá, de a tekintetében ott bujkált a szégyen is.
– Köszönöm. Tényleg igyekszem, hogy ilyen többé ne forduljon elő.
Eszter bólintott, majd bement a gyerekekhez. Már akkor tudta, hogy az ígéretek és a valóság ritkán fedik egymást. Péter jó fiú akart lenni. Katalin pedig nem engedte el a fia kezét. Ő pedig csupán nyugalmat szeretett volna – nem pedig azt, hogy mindenki benne lássa a biztos pénzforrást.
A következő napok feszült csöndben teltek. Péter valóban több munkát vállalt, sőt elcsípett egy nagyobb projektet is, ami rengeteg idejét felemésztette. Késő estig dolgozott, kimerülten érkezett haza, de amikor sikerült keresnie, látszott rajta az elégedettség.
Katalin ritkábban telefonált, ám amikor mégis, a hangja már nem panaszos volt, hanem kimért és hűvös. Hosszasan beszélt a fiával, és ezek után Péter rendszerint elgondolkodva, néha ingerülten jött ki a szobából.
Egy este Eszter véletlenül elcsípte a beszélgetés végét.
– …értem, anya. De Eszter nem akarja. Nem kényszeríthetem rá.
A telefonból éles hang szűrődött ki:
– Akkor hagyod, hogy a feleséged döntse el, segítesz-e nekem? Nem így neveltelek, Péter!
Péter halkan válaszolt valamit, majd bontotta a vonalat.
Amikor belépett a nappaliba, Eszter egy könyv fölé hajolt, de egy sort sem tudott elolvasni.
– Megint nyomást gyakorol rád? – kérdezte.
Péter leült mellé.
– Azt mondja, papucs lettem. Hogy régen nem engedtem volna ilyet.
Eszter letette a könyvet.
– És te mit gondolsz?
Sokáig hallgatott.
– Azt, hogy igazad van. A saját életünket kell élnünk. De ő az anyám… és nehéz nézni, hogy szenved.
Eszter a vállára tette a kezét.
– Nem akarom, hogy fájjon neked. De a gyerekek sem szenvedhetnek emiatt. Segíts neki, ha tudsz – de ne a mi kárunkra.
Péter megszorította a kezét.
– Megpróbálom.
Másnap azonban váratlan fordulat következett.
Eszter hazaérve azt látta, hogy Péter a bejáratnál áll egy bőrönddel. A gyomra összerándult.
– Hová készülsz?
– Anya rosszul lett. Kihívták a mentőt, de nem akart kórházba menni. Azt kéri, menjek oda pár napra, segítsek neki.
– Most azonnal?
– Igen. A gyerekek még az iskolában vannak. Két-három nap, és jövök.
Eszter tudta, mit gondol: talán túlzás, talán újabb érzelmi zsarolás. Mégsem mondta ki.
– Rendben – felelte csendesen. – Csak ne maradj tovább.
Péter megcsókolta az arcát, és elment.
Két napig minden viszonylag nyugodt maradt. Eszter egyedül intézett mindent; a gyerekek megszokták, hogy az apjuk időnként munkára hivatkozva távol van. A harmadik este azonban megszólalt a telefon.
Péter hangja fáradt volt.
– Eszter… anya azt szeretné, ha pénzt utalnék neki a kezelésre. Állítólag drága gyógyszereket írtak fel.
Eszter az ablaknál állt, és a szemerkélő esőt figyelte.
– Mennyit?
– Százezer forintot.
Összeszorította a szemét.
– Nincs ennyi szabad pénzem. Most fizettem ki a késedelmet.
Néhány másodpercig csend volt.
– Azt mondja, ha a család sem segít, nem tudja, mihez kezd.
Eszterben egyszerre jelent meg a szánalom és a határozottság.
– Mondd meg neki, hogy segítünk, de csak fokozatosan. Abból, amit te keresel. Nem húzhatsz ki minket mindig a gödörből az én megtakarításaimmal.
– Rendben… megpróbálom elmagyarázni.
Amikor másnap hazajött, látszott rajta, hogy a beszélgetés nem sikerült jól. Szótlanul ült a számítógép elé. Este, miután a gyerekek lefeküdtek, Eszter odament hozzá.
– Mi történt?
Péter hátradőlt.
– Azt mondta, ha te nem akarsz segíteni, legalább ne akadályozz engem. Szerinte én vagyok a családfő, és nekem kell dönteni.
– És te?
– Azt feleltem, hogy nem kötelezhetlek arra, hogy a saját pénzedet add oda. Jogod van hozzá.
Eszter látta rajta, mennyire megviselte a vita.
– Ennyi?
– Ennyi – felelte, majd hozzátette: – Sírt. Azt mondta, magányos, és senkinek sem fontos.
Eszter értette a játszmát. Nem kiabálás volt ez, hanem lassú, kitartó nyomás. Péter két oldalról szorult, és ez kezdte felemészteni.
Másnap este a konyhában ültek, a gyerekek már aludtak. Péter hirtelen félretolta a tányérját.
– Eszter, nem lehetne visszatérni a régi rendszerhez? Legalább részben. Hitelek, anya, a feszültség… így nem fog menni.
– Nem haragszom – nézett rá Eszter nyugodtan. – Csak védeni próbálom a családunkat.
– Védeni? – emelte fel a hangját Péter. – Szerinted én rombolok? Csak azt akarom, hogy senki se szenvedjen!
– Nem lehet mindenki elégedett, ha egy ember egyedül dönt – felelte. – Felvettél hiteleket a tudtom nélkül. Megígérted anyádnak a fizetésemet a beleegyezésem nélkül. Most viselned kell a következményeket.
Péter felpattant, a keze remegett.
– Teljesen megváltoztál. Régen sokkal megértőbb voltál.
– Régen kényelmes voltam – mondta halkan Eszter. – Most egyszerűen önmagam vagyok.
Az ajtó csapódott. Eszter egyedül maradt az asztalnál. Tudta, ha most enged, minden kezdődik elölről.
Arra azonban nem számított, hogy a következő csapás nem a férjétől, és nem is az anyósától érkezik.
Másnap, amikor belépett a lakásba, szokatlan csend fogadta. A gyerekek még nem értek haza. Péter a nappaliban ült, kezében a telefon, arca sápadt volt.
– Mi történt? – kérdezte Eszter.
Péter felnézett.
– Anya azt mondta, ha nem segítünk „rendesen”, akkor tartásdíjat követel tőlem. Mint a fiától, aki nem gondoskodik róla.
Eszter megdermedt.
– Komolyan beszél?
– Már járt ügyvédnél. Azt mondja, a törvény szerint köteles vagyok eltartani a rászoruló szülőt.
A falióra hangosan ketyegett. A levegő megült.
Eszter lassan leült.
– Mit válaszoltál?
– Azt, hogy átgondolom. Hogy nekünk is van családunk, hiteleink, gyerekeink…
A hangja elcsuklott.
– És most? – kérdezte Eszter.
Péter a padlót bámulta.
– Nem tudom. Tényleg nem tudom.
Eszter érezte, hogy ez már nem egyszerű családi vita. Ez harc lett, amely akár bíróságig is fajulhat. Az pedig mindent megváltoztatna.
Odanyúlt, és megérintette Péter vállát. Nem húzódott el, de nem is nézett rá.
A lakásban feszültség vibrált. Kint a sötétedő ég alatt az eső egyre erősebben verte az ablakot, mintha figyelmeztetné őket: a valódi próbatétel még csak most kezdődik.