– Tessék? Mit mondtál az előbb? – kérdezte Eszter halkan, és abban a pillanatban úgy érezte, mintha belül valaki erősen megrántott volna egy láthatatlan zsinórt.
Péter hanyagul vállat vont, és hátradőlt a széken. Harmincnyolc éves volt, mégis ilyenkor fiatalos könnyedséggel dobta oda a mondatait, mintha teljesen magától értetődő dolgokról beszélne.
– Ugyan, mi ebben a különös? Anya nehéz helyzetben van. Kevés a nyugdíja, a gyógyszerek drágák, és Nórának is segítene a felújításban. Neked stabil fizetésed van. Egy keresetből kijövünk mi is, és őt is tudnánk támogatni.
Eszter lassan az asztalra tette a telefonját. Az ujjai enyhén remegtek, de a hangja nyugodt maradt.
– Péter, erről már beszéltünk. A fizetésem az én munkám eredménye. Egy nagyvállalatnál dolgozom könyvelőként, ott minden forintról elszámolok. Itthon pedig csak úgy adjam oda az egészet?
Péter sóhajtott, mintha egy régi, unalmas refrén tért volna vissza.
– Ez nem „csak úgy”. Ő az anyám. Felnevelt, annak idején még a lakásügyben is segített. Most rajtunk a sor. Tényleg sajnálod tőle?
Eszter felállt, az ablakhoz lépett, és lenézett az udvarra. Bár már április volt, a hó foltokban még megmaradt. A gyerekek bicikliztek, a nevetésük az üvegen át is beszűrődött.
– Nem a sajnálatról van szó – felelte anélkül, hogy megfordult volna. – Hanem arról, hogy megint nélkülem döntöttél. Kettőnk helyett.
Péter odalépett hozzá, és a vállára tette a kezét, de Eszter finoman elhúzódott.
– Ne haragudj. Azt hittem, érted majd. Anya reggel hívott, amikor dolgoztál. Olyan fáradt volt a hangja… Azt mondtam neki, hogy segítünk.
Eszter szembefordult vele. A félhomályban Péter arca egyszerre volt ismerős és idegen.
– Mennyit kér?
– A teljes fizetésedet. Vagy majdnem az egészet – kerülte a tekintetét. – Úgyis kaptál prémiumot nemrég. Meghagyhatnál valamennyit apróbb kiadásokra.
A nő hallgatott. A fejében számok sorakoztak: jelzálog, rezsi, élelmiszer, ruhák a gyerekeknek, különórák, gyógyszerek. Két éve az ő fizetése volt a család fő bevétele, mióta Péter otthagyta a korábbi munkahelyét, és azóta sem talált biztos állást. Szabadúszóként dolgozott, de a megbízások rendszertelenül érkeztek.
– Péter – szólalt meg végül halkan –, két gyerekünk van. Márk tízéves, Lilla hét. Nőnek, szükségleteik vannak. Mi lesz, ha váratlan kiadás jön? Elromlik az autó, vagy fogorvoshoz kell menni?
– Anya is ember – vágott közbe csendesen, de határozottan. – Egyedül van. Mi vagyunk a támasza.
Eszter bólintott, miközben belül forrt. Nem vitatkozott tovább. Most nem. Csak ennyit mondott:
– Rendben. Beszéljünk róla később. Át kell számolnom mindent.
Péter elégedett mosollyal nyugtázta, hogy nem lett veszekedés. Homlokon csókolta, majd bement a gyerekekhez leckét nézni.
Eszter a konyhában maradt. Felkapcsolta a lámpát, leült az asztalhoz, és megnyitotta a laptopját. A bankszámláján ott világított a fizetése, ami két napja érkezett meg. A kötelező tételek egy része már levonódott. A fennmaradó összeg…
Hosszasan nézte a képernyőt, aztán megnyitotta a közös hozzáférések beállításait. Néhány kattintás, és Péter hozzáférése a fő számlájához megszűnt. Csendben, vita nélkül.
Másnap a szokásosnál korábban ért haza. A gyerekek még a napköziben voltak, Péter a nappaliban ült a számítógép előtt.
– Szia – szólt oda, anélkül hogy felnézett volna. – Anya érdeklődött, mikor utalsz.
Eszter levette a kabátját, gondosan a szekrénybe akasztotta.
– Nem fogok utalni.
Péter ekkor ráemelte a tekintetét.
– Hogy érted?
– Külön kezelem a pénzügyeinket – felelte nyugodtan, miközben kipakolta a bevásárlást. – A fizetésem ezentúl az enyém marad. A közös kiadások rád eső részét fizeted, ahogy régen megbeszéltük. Anyádat pedig a saját bevételedből támogathatod.
Péter arca lassan vörösödni kezdett.
– Eszter, komolyan beszélsz? Család vagyunk!
– Pontosan ezért – bólintott. – Így mindketten felelősek leszünk a saját döntéseinkért.
A férfi még próbált nevetni, mintha csak sértődöttség lenne az egész.
– Ne csináld ezt. Anya már tervezget.
– Tervezzen abból, amit te tudsz adni – mondta Eszter, és a konyhába indult. – Én nem adom oda a teljes fizetésemet.
Este, miután a gyerekek lefeküdtek, újra fellángolt a vita. Péter idegesen járkált.
– Felfogod, mit teszel? Megbántod! Azt fogja hinni, hogy magára hagytad!
– Nem hagyom magára. Csak nem vállalom át az összes terhét – felelte Eszter, összekulcsolt kézzel ülve a kanapén. – Tavaly nyáron két nagy hitelt vettél fel a házfelújítására. A te neveden. Akkor nem ellenkeztem, bár megtehettem volna. Most te fizeted őket.
– De együtt döntöttünk!
– Te döntöttél. Én beleegyeztem, mert nem akartam vitát. Hiba volt.
Péter leült vele szemben. Zavar és harag keveredett a tekintetében.
– Akkor most idegenként élünk tovább?
– Nem. Csak tisztán látjuk, ki miért felel. Te a hitelekért és anyád támogatásáért. Én a gyerekekért, a ránk eső jelzálogrészért és a saját szükségleteimért.
Hosszú csend következett.
– És ha nem tudom fizetni a részleteket? – kérdezte végül.
Eszter a szemébe nézett, nyugodtan.
– Akkor megoldást kell találnod. Több munkát vállalni, vagy őszintén beszélni anyáddal. De az én fizetésem nem lesz többé mindennek a megoldása.
Másnap reggel dolgozni indult, Pétert a reggelizőasztalnál hagyva. Este, amikor hazaért, a férfi a konyhában ült, sápadtan, a telefonját bámulva.
– Mi történt? – kérdezte, miközben levette a cipőjét.
– Beszéltem anyával. Mondtam, hogy most nem tudok annyit adni. Nagyon… csalódott.
Eszter bólintott, és feltette a vizet teának. Nem örömöt érzett, inkább megkönnyebbülést. Mintha végre letett volna egy régóta cipelt, súlyos csomagot.
– Péter – mondta csendesen –, felnőtt emberek vagyunk. Próbáljunk úgy élni, hogy egyikünk se érezze kihasználva magát.
Válasz nem érkezett, csak egy nehéz sóhaj, majd a férfi kiment a szobából.
Eltelt egy hét. Péter egyre több megbízást próbált szerezni, gyakran késő estig dolgozott. Anyjáról alig beszélt, de Eszter látta, ahogy esténként a banki alkalmazást nézi, és az arca elkomorul. A két hitel havi törlesztése közel százötvenezer forint volt.
Egyik este, amikor Márk és Lilla már aludtak, Péter belépett a hálóba.
– Eszter… legalább a felét? Anya szerint nagyon szorult a helyzet.
A nő a frissen mosott ruhákat hajtogatta.
– Nem – rázta meg a fejét. – Már megmondtam. Segíthetsz, de a saját pénzedből.
Péter az ágy szélére ült.
– Nem számítottam rá, hogy ezt megléped. Minden előzetes egyeztetés nélkül.
– Sokszor jeleztem, csak nem akartad meghallani – felelte halkan. – Most már igen.
Hosszú pillantást vetett rá. A szemében sértettség mellett valami új is megjelent: talán tisztelet.
– Megváltoztál.
– Lehet. Vagy csak végre kimondom, amit eddig elhallgattam.
A férfi szó nélkül távozott. Eszter az ablakhoz ment. Az udvart lágy sárga fénybe vonták az utcai lámpák, a távolban autó suhant el.
Belül béke volt. Először érezte, hogy a határai nem átjárhatók többé.
Ugyanakkor tudta, ez még nem a történet vége. Katalin nem az a típus, aki könnyen feladja, és Péter sem. Még kiderül, meddig mennek el, hogy visszaálljon a régi rend.
Aznap éjjel azonban úgy feküdt le, hogy hónapok óta először nem azon járt az esze, mennyit kell másnap az anyósának utalnia.
A következő hetek újabb beszélgetéseket hoztak. Katalin egyre gyakrabban telefonált: eleinte panaszos hangon, később szemrehányásokkal. Péter rendre továbbadta a szavait, mintha Eszter lelkiismeretére akarna hatni.
– Azt mondja, magára hagytuk – jegyezte meg egy vacsoránál.
Eszter nyugodtan befejezte a levest, majd letette a kanalat.
– Mondd meg neki, hogy bármikor szívesen látjuk. De a pénz külön kérdés.
Péter tiltakozni készült, aztán elhallgatott. Talán belátta, hogy ezen nem tud változtatni.
A gyerekek mit sem sejtettek. Számukra minden a megszokott mederben zajlott: iskola, különórák, hétvégi séták. Eszter igyekezett megőrizni a nyugalmat körülöttük, még akkor is, amikor a levegőben már érezhető volt valami kimondatlan feszültség.