A közös hétvégéik többnyire kirándulással teltek: hol barátokhoz ugrottak át, hol kimentek a város szélére, máskor csak céltalanul sétáltak, majd vacsorát rendeltek, és egy filmet néztek meg összebújva. Boglárka Kozma szinte mindig érezte Miklós Katona tekintetét magán; azt a csendes, szerelmes figyelmet, amelyhez hamar hozzászokott. Annyira hitt ebben az érzésben, hogy meg volt győződve róla: ez így marad örökre.
Egy este aztán összeszedte a bátorságát, és kimondta, ami napok óta a szívét nyomta. Megkérdezte a férjét, örülne‑e, ha gyermekük születne. Miklós reakciója azonnali és őszinte volt: felragyogott, nevetett, és arról beszélt, mennyire boldog, sőt reméli, hogy az első baba kislány lesz. Azok a szavak, amelyeket akkor Boglárkának mondott, mélyen megérintették, és megerősítették benne, hogy jó döntést hozott.
Miklós látta, mennyit szenved reggelenként a rosszullétektől, ezért igyekezett mindent megtenni érte. Reggelit vitt az ágyba, mert valahol olvasta, hogy így talán könnyebb elviselni a hányingert. Boglárka egyre inkább azt érezte, hogy felesleges volt a házasságtól tartania: ez a férfi jó apa lesz. A régi, gyerekkori félelmek lassan elhalványultak benne, és már nem hitte, hogy az anyja rossz tapasztalatai szükségszerűen az ő sorsát is meghatározzák.
Amikor megszületett Lívia Papp, Miklós szinte ujjongott az örömtől. Meghatottan nézte a pici kezeket, felfedezte a kislány szemében Boglárka vonásait, és arról beszélt, hogy végre van miért élnie: ott van neki a két szeretett nő az életében. Nemcsak beszélt róla, hanem tettekkel is bizonyította. Többet dolgozott, esténként pedig kivette a részét mindenből: etette és tisztába tette Líviát, ringatta, és elintézte a házimunkát, ha Boglárka már nem bírta.
Néha Boglárka édesanyja is átjött, és elvitte sétálni az unokáját. Ilyenkor Boglárka halkan odasúgta a babának, milyen szerencsések, mert ilyen figyelmes apukájuk van, aki szereti őket.
Egy nap azonban minden egyszerre csúszott félre. Miklós kimerülten érkezett haza, Boglárkának sem sikerült semmi, Lívia egész nap nyűgös volt, a séta közben összekoszolta magát, ráadásul a mosógép is felmondta a szolgálatot. Miklós nem szólt semmit, látszott rajta a fáradtság, és segítség nélkül lefeküdt aludni. Boglárka ekkor még nem sejtette, hogy ez a csend már egy közelgő beszélgetés előjele, amely hamarosan próbára teszi mindazt, amiben eddig olyan biztos volt.