— Elég volt, elmegyek innen! Nem azért nősültem meg, hogy egyedül cipeljék rám az összes házimunkát! A vacsora megint nincs kész, a gyerek ordít, minden romokban áll! Már haza sem akarok jönni, tényleg nem érted? Mit halmoztál ide össze, a konyhaasztalig sem lehet eljutni!
— Hová mész? A vacsora már majdnem kész van! Szaladj, állítsd meg gyorsan apát!
— Apa, apa, kérlek, ne menj el!
Boglárka Kozma ismét megbotlott a folyosón heverő szőnyegben, és elterült az előszoba közepén. A bejárati ajtó hatalmas csattanással vágódott be közvetlenül az orra előtt, és Boglárka zokogása még kétségbeesettebbé vált.
Az édesanyja mindig lassú volt, megfontolt, de végtelenül jószívű, számára ő jelentette a világ legbiztosabb pontját. Az apjára alig emlékezett: ötéves volt, amikor az is ugyanígy elment, hangosan bevágva maga mögött az ajtót. Anyja minden mozdulata idegesítette a férfit, folyton hibát keresett benne, amitől az asszony teljesen elvesztette az önbizalmát, és egyre inkább összeroppant.
Már akkor is, gyerekként, Boglárka a maga módján felfogta a történteket. Sajnálta az anyukáját, aki bizonytalannak tűnt, az élethez ügyetlennek, mintha nem találta volna a helyét a világban.
Így éltek kettesben hosszú éveken át.
— Tudod, én a nagymamádra ütöttem, az én anyámra. Talán nem is emlékszel rá — mondogatta vigasztalóan az anyja. — Mi ketten mindig kicsit esetlenek voltunk. Te viszont más vagy: ügyes, határozott. Neked minden másképp alakul majd. Az iskolában is jól tanultál, nem rettegtél a feleléstől, ellentétben velem.
Amikor Boglárka férjhez ment, Miklós Katona azonnal felajánlotta, hogy inkább az ő lakásában éljenek.
— Ez így a legjobb — örült meg az anya. — Nem leszek útban, nem bosszantom a vejemet. Legyetek boldogok, kislányom!
— Ne aggódj, anya, közel leszünk egymáshoz — ölelte át Boglárka.
Az anyja miatt nem félt: szerette a munkáját, sok barát vette körül, és ritkán érezte magát magányosnak.
Boglárkának viszont először az életében úgy tűnt, minden a helyére került. Miklós valamivel idősebb volt nála, mégis fél szavakból is megértették egymást. Rengeteg közös volt bennük, és Boglárka biztos volt benne, hogy ez a kapcsolat működni fog. Mégis úgy érezte, jobb külön háztartásban élni, még a szeretett anyjától is.
Miklósnak Boglárkában szinte minden tetszett. Munka után mindketten siettek haza, hogy együtt tölthessék az estéket, és Boglárka akkor még őszintén hitte, hogy ez az összhang hosszú időn át megmarad.