A teste nekicsapódott valaminek, majd megindult lefelé, a padló irányába, én pedig azt hittem, a szívem egyszerűen szétrobban a mellkasomban. Adrienn Papp sikoltása úgy vágott át a levegőn, mint egy penge. Árnyék elülső mancsai a bordáira nehezedtek, az orrát Adrienn hasához szorította, és olyan kétségbeesett, rekedt hang tört fel belőle, amilyet addig soha nem hallottam tőle — nem ugatás volt, inkább fuldokló jelzés.
Nem mérlegeltem.
Nem gondolkodtam.
Cselekedtem.
Megragadtam Árnyékot, letéptem Adriennről, majd teljes erőből belerúgtam. A csapás visszhangzott. A kutya oldalra tántorodott, felsikoltott, aztán újra előre vetette volna magát — és abban a másodpercben megszűntem férjként reagálni. Valami más lépett a helyére, valami vadabb és veszélyesebb: egy rettegő ember, aki a pánikját erkölcsi felháborodásnak álcázta.
Kirángattam a házból.
Betuszkoltam a fagyos garázsba.
Rácsaptam az ajtót.
És nem fordultam vissza.
— A gyereknek akart ártani — mondtam később Adriennnek, keményen, megfellebbezhetetlenül. — Soha többé nem jön be ide. Soha.
Mindketten elhittük. Vagy inkább én erőltettem magamra a hitet, mintha egy vastag takaró alá söpörném a történteket.
Most viszont, ahogy ott ült sápadtan, csatakosan, remegő ujjait a halántékához szorítva, mintha egyben akarná tartani a fejét, én úgy tettem, mintha minden magyarázható lenne kimerültséggel.
— Semmi baj — mondtam túl nyugodt hangon. — Csak túlterhelt vagy. Pihenj le. Hoztam majd levest.
Elmosolyodott, vagy legalábbis megpróbálta.
A tekintete üres maradt.
Késő délutánra megváltozott a levegő. Az ember érzi, amikor közeleg a vihar: a világ súlyosabb lesz, a falak mintha közelebb húzódnának. A ház elcsendesedett. Ekkor Árnyék a garázsajtónak kezdett csapódni, teljes testével nekirontva.
Dörrenés.
Újabb dörrenés.
Nem kapart. Nem nyüszített. Egyenletes, makacs ütemben verte az ajtót — mint egy figyelmeztetés, mint egy kétségbeesett jel, amit nem lehet elhallgattatni.
— Kérlek — hallottam Adrienn gyenge hangját a nappaliból. — Hagyd abba… mindjárt széthasad a fejem.
Elég volt.
Elég bűntudatból.
Elég zajból.
Felmarkoltam a lakat kulcsát, kiviharzottam az udvarra. Az eső végre eleredt, vékony, ezüstszínű csíkokban hullott alá. Amint a garázshoz értem, a dörömbölés abbamaradt. A mellkasom összeszorult.
Kinyitottam az ajtót.
Árnyék nem tört ki.
Nem lapult meg a sarokban.
Reszkető lábakkal, inogva indult felém — soványabb volt, gyengébb, a szeme kiszáradt — majd hirtelen elfordította a fejét.
A ház felé.
Egyetlen ugatás tört fel belőle.
Nem fenyegető.
Utasító.
A nyakörvéért kaptam, dühvel és szégyennel telve, kusza érzésektől feszülten.
Nem támadt.
Egy villanás alatt félrelökött, elrobogott mellettem, én majdnem elestem a sárban. A hátsó ajtó felé száguldott, és úgy tépte át a szúnyoghálót, mintha csak vékony papír lett volna.
És akkor meghallottam azt a hangot, amelyet egy férj soha nem felejt el.
Nem sikoly volt.
Nem zokogás.
Hanem egy nedves, levegőért küzdő hörgés.
2. fejezet — Amikor az otthon hadszíntérré változott
Adrienn már nem a kanapén volt.
A padlón feküdt.
A teste erőszakosan, irányíthatatlanul rángatózott. A szemei hátragurultak. Vér szivárgott a nappali szőnyegébe, sötét foltként terjedve szét. Egy szívdobbanásnyi ideig az agyam megtagadta a valóságot. Aztán a pánik berúgta bennem az ajtót.
És Árnyék… Árnyék nem harapott.
Nem támadt.
Alácsúszott, mintha ösztönösen tudná, mit kell tennie, a testét feszesen Adrienn mellé igazítva, készen arra, hogy valami sokkal rosszabbat tartson vissza.