Azt hittem, a kutyám rátámadt a várandós feleségemre — ezért öt teljes napig megvontam tőle az ételt. A hatodik napon azonban az igazság olyan erővel csapott le rám, hogy darabokra szedte mindazt, amiben addig hittem.
Ha volt már olyan pillanat az életedben, amikor megingathatatlanul biztos voltál a saját igazadban, majd kiderült, hogy végzetesen tévedtél, akkor ez a történet valószínűleg sokáig benned marad. Nem azért vetem papírra, hogy hősnek vagy mártírnak láss. Azért írok, mert néha nem az a legveszélyesebb, ami fogat villant és hörög.
Előfordul, hogy a valódi szörnyeteg az a férfi, aki meg van győződve róla, hogy mindent átlát.
És ez a férfi én voltam.
1. fejezet: A rávetődés
A némaság ordított.
Majdnem öt napon keresztül a kertünk végében álló különálló garázsból olyan hangok szűrődtek ki, mintha egy elátkozott helyen rekedt volna valami élőlény: nyers, elcsukló, kétségbeesett hangfoszlányok, amelyek könyörögtek a figyelemért. Aztán az ötödik nap végére, amikor Cleveland fölött az ég ólomszínűen nehezedett a városra, minden elhallgatott.
A csend rám tapadt, mint a hideg pára az üvegre.
Leszorította a tüdőmet.
Ráült a lelkiismeretemre.
A konyhában álltam a mosogató mellett, kezemmel egy rég kihűlt kávéscsészét szorongatva. A tekintetem a hátsó udvaron túl a garázs ajtajára szegeződött, ahol a festék már régen felhólyagosodott és peregni kezdett. Úgy összeszorítottam a fogaimat, hogy a feszültség dobolni kezdett a fejemben.
Ekkor megszólalt mögöttem egy bizonytalan, remegő hang.
— Márk…
Megfordultam.
A feleségem, Adrienn Papp, az asztalnál ült, tenyerét a nyolc hónapos terhes has ívére simítva. Nem az a ragyogó kép volt, amit az ember a kismamákról elképzel. Fakó volt, kimerült, mintha valami belülről nem hagyná nyugodni. A homlokán finom verejték gyöngyözött, és mostanában úgy kapkodta a levegőt, mintha állandóan lemaradásban lenne önmagához képest.
— Elcsendesedett — suttogta. — Árnyék… már nem vonyít. Szerinted… minden rendben vele?
— Semmi baja — vágtam rá gondolkodás nélkül, és a saját fülemnek is túl keménynek tűnt a hangom. — Van előtte víz. Annyi épp elég, hogy túlélje. Meg kell tanulnia, hogy amit tett, az nem fér bele.
— Már napok óta… — kezdte bizonytalanul. — Talán… talán jobb lenne más gazdát keresni neki. Ez így embertelen.
— Embertelen? — A szó belém mart. — Tudod, mi volt az? Amikor nekirontott a falnak. Amikor a hasad közelében kapott oda. Ha nem lettem volna ott…
Nem tudtam befejezni. Az emlékkép újra és újra visszatért, akaratom ellenére.
Amikor örökbe fogadtuk Árnyékot, semmi nem utalt erre. Tipikus német juhászkutya volt: olyan, akitől a szomszédok elérzékenyülnek. Elég eszes ahhoz, hogy kinyissa az ajtót, és elég ügyetlen, hogy néha saját magában essen el. Nem egyszerűen háziállat volt. Ő volt az otthonunk lüktető közepe.
Egészen az előző vasárnapig.
Adrienn a konyhában állt, mangót darabolt, halkan dúdolt a rádióból szóló régi dallamra. Minden hétköznapi és békés volt — egészen addig a másodpercig.
Árnyék fülei laposan a fejére simultak.
A farka merevvé vált, mintha acélból öntötték volna.
Az izmai egyszerre feszültek meg.
Nem ugatott.
Nem morgott.
Egyszerűen nekirontott.
Az egyik pillanatban Adrienn még a pultnál állt. A következőben már elvesztette az egyensúlyát, ahogy az események fékezhetetlen gyorsasággal sodródtak tovább, megállíthatatlanul vezetve ahhoz, ami ezután következett.