Makacsságból. Tartásból.
Elvállaltam egy részmunkaidős, otthonról végezhető adminisztratív munkát egy kisebb alapítványnál. Egy visszafogott, egyszobás lakásba költöztem, és tudatosan úgy rendeztem be az életemet, hogy kívülről teljesen átlagosnak tűnjön. Szükségem volt rá, hogy bebizonyítsam magamnak: képes vagyok megállni a helyem István támogatása nélkül is — még akkor is, ha a biztonsági háló ott feszült a háttérben.
Apám világa ritkán érintkezett az enyémmel. Többnyire hagyta, hogy a saját utamat járjam. Egyszer azonban, szinte mellékesen, megkérdezte:
– Nem gondolkodtál azon, hogy visszaköltözz egy időre?
A „haza” nála azt a csendes, zárt lakóparkot jelentette, ahol a vállalat központja alig negyedórányira volt, és ahol mindenki udvariasan biccentett, de soha nem firtatta a másik magánéletét. Végül igent mondtam. Nem a kényelem vagy a luxus vonzott, hanem az a kiszámíthatóság, amit Márknak akartam biztosítani.
Akkor még nem sejtettem, milyen jelentősége lesz ennek a döntésnek.
Hat hónappal Márk születése után, egy csendes délutánon csörgött a telefonom. Épp altattam, amikor István neve megjelent a kijelzőn.
– Anna – szólalt meg higgadt hangon. – Jó lenne, ha holnap bejönnél az irodába.
A gyomrom azonnal összerándult. – Baj van?
– Nem – válaszolta rövid szünet után. – Inkább… érdekes a helyzet.
Másnap beléptem az üvegfalú, minimalista stílusú székházba, amely inkább hasonlított egy építészeti magazin címlapjára, mint munkahelyre. A lifttel felmentem a felsővezetői szintre.
István az irodájában fogadott, mellette a HR-igazgató ült. Az asztalon egy vastag iratcsomó hevert. Apám tekintetében felismertem azt a koncentrált, komoly fényt, amit gyerekkoromban is láttam, amikor valami nagy horderejű ügy került elé.
Az egyik mappára tette a kezét.
– Érkezett egy jelentkezés – mondta.
– Milyen munkakörre? – kérdeztem, miközben leültem.
Felém fordította a felső lapot.
A név láttán kihagyott egy ütemet a szívem.
Gábor.
István hangja továbbra is tárgyilagos maradt. – Operatív igazgatói pozícióra pályázott. És téged jelölt meg sürgősségi kapcsolattartóként a régi címeddel.
A fülemben dobolni kezdett a vér. – Nem tudja… – leheltem.
– Nem – felelte apám határozottan. – Fogalma sincs.
Ezután egyenesen rám nézett. – Szeretnéd, ha te foglalkoznál vele, vagy bízzam inkább másra?
Nem bosszúra vágytam. Nem arra a teátrális jelenetre, amikor valakit közszemlére tesznek és porig aláznak. Nem volt szükségem tapsviharra.
Valami sokkal letisztultabbat akartam.
Pontosságot. Következményeket.
Azt, hogy Gábor végre szembesüljön azzal, amit tett.
– Majd én – mondtam nyugodtan.
István bólintott. – Akkor ezt is a szabályok szerint intézzük.
A HR két nappal későbbre tűzte ki az utolsó interjúkört. A vezetői bizottság névsorát nem közölték vele – ebben a fázisban ez megszokott volt. Gábor bizonyára abban a hitben érkezett majd, hogy a referenciái és a magabiztos fellépése már fél sikert jelentenek.
Aznap reggel sötétkék, egyszerű szabású ruhát vettem fel, a hajamat szoros kontyba fogtam. Márk a nagynénémnél maradt. A tükör előtt lassú, egyenletes légzést gyakoroltam. Nem engedhettem meg magamnak, hogy akár egyetlen rezdülésem is elárulja a bennem kavargó érzéseket.
A tárgyalóban hosszú üvegasztal húzódott végig, közepén vízzel teli kancsó és poharak. A panorámaablakból a belváros látképe tárult elénk. István az asztalfőn ült, arca semmit sem árult el. A HR-igazgató mellette foglalt helyet. Én a harmadik székre ültem, előttem rendezett dosszié.
Gábor öt perccel korábban érkezett. Magabiztos léptekkel jött be, úgy mosolyogva, mintha máris az övé lenne az állás. Rendezett frizura, feltűnően drága karóra, ugyanaz az önelégült kifejezés, amellyel régen minden helyzetből ki akarta hozni a maximumot.
– Jó reggelt – köszönt könnyedén.
Aztán meglátott engem.
Az arca egy pillanat alatt kiürült. Mintha az elméje képtelen lett volna értelmezni a látványt, és néhány hosszú másodpercig mozdulatlanul állt az ajtóban.