Kilenc hónapos várandós voltam, amikor kézhez kaptam a válókeresetet.
Nem egy dühödt jelenet végén történt.
Nem tányércsörömpölés és kiabálás közepette.
Egyszerűen becsengettek.
Egy fakó, esős csütörtök délelőtt volt. Lassan csoszogtam végig az előszobán, egyik tenyeremmel a derekamat tartva, a másikkal a falhoz támaszkodva, mert a súlypontom már rég nem az enyém volt. Minden lépés erőfeszítésbe került.
Az ajtóban egy fiatal futár állt, udvarias félmosollyal. Egy mappát nyújtott át.
– Aláírást kérek.
Olyan könnyed hangon beszélt, mintha csak egy online rendelt csomagot adott volna át.
Aláfirkantottam a nevem, bezártam az ajtót, majd a konyhaasztalhoz vánszorogtam, és felbontottam a borítékot.
Válási papírok.
A férjem, Gábor, három nappal korábban beadta a keresetet.
Az első oldalon, felül, ott volt néhány sor kézzel írva, a jellegzetesen dőlt betűivel:
„Nem megyek vissza. Ne csinálj jelenetet.”
Csak álltam a nappali közepén, és bámultam a lapot.
A kisbabám lassan megfordult bennem, a bordáimat nyomva.
Kilenc hónapos terhes voltam.
És a férjem úgy határozott, hogy ez a legalkalmasabb pillanat arra, hogy egyszerűen töröljön az életéből.
Mielőtt a végére értem volna az iratoknak, a telefonom rezegni kezdett.
Üzenet Gábortól.
„Kettőkor találkozunk a Westbridge bíróságon. Zárjuk le.”
Se magyarázat.
Se sajnálkozás.
Csak száraz instrukciók.
Mintha egy adminisztratív tétel lennék a napi teendőlistáján.
A bíróság épületében dohos szőnyegszag és fertőtlenítőszer illata keveredett. Amikor beléptem, ő már ott várt.
Makacsul ápolt külsővel.
Sötétkék, kifogástalan szabású öltönyben.
Hibátlan frizurával.
Az a fajta magabiztosság áradt belőle, amit azok viselnek, akik meg vannak győződve arról, hogy már megnyerték a játszmát.
Az oldalán egy magas sarkút és elegáns, krémszínű ruhát viselő nő állt. Gondosan manikűrözött ujjai természetesen simultak Gábor karjára.
Vivien.
Azonnal felismertem.
Az irodájában dolgozott.
Az a kolléganő, akiről azt állította, hogy nincs okom féltékenynek lenni.
Ugyanaz a nő, akinek a céges rendezvényére végül nem mentem el, mert Gábor szerint túlságosan kimerült lettem volna.
A tekintete végigsiklott a hatalmas hasamon, és az arca megkeményedett.
Nem aggodalom látszott rajta.
Nem bűntudat.
Hanem taszítás.
– Nem tudok együtt élni egy ekkora hassal járó nővel – mondta hidegen.
A hangja erősebben visszhangzott a folyosón, mint valószínűleg szerette volna. Néhányan felénk fordultak.
– Lehangoló látvány – tette hozzá. – Vissza akarom kapni a régi életemet.
A babám hirtelen nagyot rúgott, mintha tiltakozna a hangjában csengő kegyetlenség ellen.
Vivien halkan felkacagott.
– Gábor tényleg megpróbálta – mondta mézes hangon. – De a férfiaknak szükségleteik vannak.
Összeszorult a torkom.
– Most hagysz el, amikor napokon belül megszületik a gyermekünk? – kérdeztem alig hallhatóan.
Gábor közömbösen megvonta a vállát.
– Megoldod. Az ügyvédem intézi a tartásdíjat. Nem vagyok a bébiszittered.
Ezután egy újabb iratot tolt elém a padon.
Fényes, frissen nyomtatott dokumentum volt.
Házassági engedély iránti kérelem.
Felnéztem rá.
– El akarod venni őt?
Elégedett mosoly jelent meg az arcán.
– Jövő héten.
A gyermek ismét megmozdult bennem, súlyosan és nyugtalanul.
– Gondolkodtál azon, mit üzen ez rólad? – kérdeztem.
Gábor közelebb lépett. Annyira lehalkította a hangját, hogy csak én halljam.
– Hidd el, mindenki tudja majd, hogy te voltál a teher az életemben – suttogta, jeges nyugalommal.