– Anyuval irány a Maldív-szigetek, te pedig menj csak le a saját anyádhoz vidékre! – kacagott fel a férjem olyan hangsúllyal, mintha valami különösen szellemeset mondott volna. Fogalma sem volt róla, hogy a felhalmozott tartozásai miatt valójában át sem léphetné az országhatárt.
Az előszobában két hatalmas, rikító türkiz színű, vadonatúj polikarbonát bőrönd magasodott. Oldaluk csillogott a mennyezeti lámpa fényében, a bolti címkék még érintetlenül lógtak rajtuk, mintha csak most hozták volna ki őket az üzletből.
Velük szemben, a fal mellé tolva szerénykedett az én régi utazótáskám: kopott vászon, az egyik kereke szorult, két ponton átlátszó ragasztószalag tartotta egyben.
– Borenyka, a neszesszerem bekerült? Tudod, amelyikben a naptej van! – szűrődött ki a hálóból Mónika édeskés, mégis parancsoló hangja.
– Persze, mama, már el is pakoltam! – felelte Gábor gondtalan jókedvvel.
Szó nélkül gyömöszöltem be a vastag pulóvert és a gyapjúzoknikat az öreg bőröndbe. Mi nem ugyanoda tartottunk. Ők ketten – Gábor és az édesanyja – egzotikus tengerpartra készültek, én pedig az idős anyámhoz indultam a faluba, Baja környékére, ahol novemberre már rendszerint leesik az első hó, és a házban a kályha füstje keveredik a gyógyszerek szagával.
Nem vágytam oda. Szeretem az anyámat, mégis most minden porcikámmal a tengerhez húzott a szívem, ahhoz a vakítóan fehér homokhoz, amelyről Gábor az elmúlt hetekben lelkesen áradozott.
„Képzeld, Irka, filléres last minute! Szinte ajándék! Anyának jót tesz a klíma, az orvos is mondta!”
Negyvenkilenc évesen, egy nagyvállalat vezető közgazdászaként pontosan tudtam, hogy a Maldív-szigetekre nem létezik „szinte ajándék” út. De nem vitatkoztam. Öt éve nem vitatkozom, mióta a férjem nagyszabású vállalkozása csúfosan összeomlott, és ő hazatért, hogy „befektetőként” éljen tovább. Magyarul: az én fizetésemből gazdálkodjon.
Én törlesztettem a jelzáloghitelt, fizettem azokat a kölcsönöket, amelyek az ő üzleti bukása után maradtak ránk, és álltam Mónika egyre növekvő igényeit is, miközben Gábor „új lehetőségeket” kutatott.
Most pedig megérkezett a nagy lehetőség. Frissen vasalt, hófehér pólóingben, drága parfüm illatfelhőjében lépett ki a szobából, végigmérte a kopott bőröndömet, és fintorgott.
– Igazán vehettél volna egy új táskát. Ez így elég kínos.
– Arra nem volt kedvezményes ajánlat – feleltem halkan, a szemem továbbra is a csomagolásra szegezve.
– Jól van, persze – vigyorgott elégedetten. Sugárzott róla az izgalom. Úgy feszített, mint egy győztes, aki bizonyítani tudta, hogy ő az „igazi férfi”, hiszen elrepíti az anyját a világ egyik legdrágább üdülőhelyére.
Tekintete végigpásztázta az én fakó bőröndömet, majd visszatért a csillogó türkiz párosra. A büszkeség és a rosszindulat különös elegye csillogott a szemében.
– Mi anyuval a Maldívokra megyünk, te meg – a saját anyádhoz a faluba – ismételte meg, élvezettel megnyomva minden szót.
Nem egyszerű közlés volt ez, hanem szándékos megszégyenítés. Hangosan, tagoltan ejtette ki, hogy Mónika is jól hallja, aki épp ekkor lebegett ki a szobából, tetőtől talpig bézs árnyalatba öltözve.
Megdermedtem. A kezemben szorongatott gyapjúzokni hirtelen ólomsúlyúnak tűnt. A mondata ítéletként csattant: kijelölte a helyemet. Ők – a kiváltságos utazók. Én – a háttérben maradó, aki „vidékre megy”.
– Ugyan, Borenyka, miket beszélsz! – sóhajtotta Mónika álszent szemforgatással, miközben ajkán alig észrevehető, elégedett mosoly bujkált. – Eszter az édesanyjához utazik. Az kötelesség!
– Kötelesség, persze! – nevetett fel Gábor. – Mi majd koktélozunk a pálmafák alatt, ő meg… mit is csináltok ott? Krumplit szedtek?
Nem várt választ. Megragadta a fényes bőröndök fogantyúját, feltépte az ajtót.
– Induljunk, mama, megjött a taxi! – Aztán felém fordult. – Ne unatkozz odahaza!
Ott maradtam az előszobában a régi, senkinek sem kellő bőröndömmel. A nevetése még percekig csengett a fülemben.
Az ajtó nagy csattanással zárult be.
A zár kattanása úgy hasított a csendbe, akár egy lövés. A levegőben még ott lebegett a parfüm édeskés illata és a diadalittas hahota emléke.
Mozdulatlanul álltam. Egyedül.
A beálló némaság nem volt békés. Sűrű, nehéz csend telepedett rám, mintha vastag takaró alá szorítottak volna. Nem engedett mozdulni.
Lassan lesütöttem a tekintetem a parkettára, arra a pontra, ahol az imént a fényes türkiz bőröndök álltak, és ahol a történet valójában még korántsem ért véget.