– Figyelj – folytatta végül András halkan –, tudom, hogy ez az egész rosszul hangzott. Mondtam neki is, hogy nem szerencsés így, az első pillanatban ezzel indítani. De ő úgy gondolja, jobb rögtön tisztázni, hogyan működjön a kapcsolat köztetek.
– Rendben van – feleltem nyugodtan. – A keretek kijelölése önmagában nem baj. Én csak azt szeretném, ha ezek a szabályok mindenkire ugyanúgy vonatkoznának. Szerinted ez így korrekt?
Megint csönd lett. De ez a hallgatás már nem az a zavart, kapkodó csend volt, mint amikor az előbb visszakérdeztem. Akkor meglepődött. Most inkább mérlegelt.
– Anya, mondd meg egyszerűen, mit csináljunk a befizetéssel – szólalt meg végül.
– Már elmondtam, mit gondolok.
Néhány másodpercig egyikünk sem szólt. Odakint egy tipikus novemberi délután terült el – fakó ég, hideg fények, semmi különös. Az udvaron beindított valaki egy autót, a motor zúgása tompán beszűrődött a konyhába. András a terítőt nézte maga előtt.
Nem éreztem elégtételt. Tényleg nem. Inkább nehéz volt ránéznem. Huszonnyolc éves, mégis ott ült velem szemben úgy, mint akit rajtakaptak valamiféle ellentmondáson, de még nem döntötte el, beismeri-e.
Eszembe jutott, amikor tizenhat évesen először veszett össze velem igazán. Akkor becsapta a szobája ajtaját. Másnap reggel szó nélkül elém tett egy bögre teát az asztalra. Nem magyarázkodott. Csak odakészítette.
Ugyanaz a fiú ült most előttem. Csak most nem teát hozott, hanem kérdéseket.
– És akkor most mi legyen? – kérdezte végül. Nem azt mondta: „mit fogsz tenni”, hanem hogy „mi”. Ezt nem hagytam figyelmen kívül.
– Ez a ti ügyetek Lillával – válaszoltam. – Mindketten dolgoztok. Meg fogjátok oldani.
– De anya, nem jövünk ki belőle.
– Tudom. De ez már nem az én felelősségem. Az én részemet megtettem. Beszálltam az önerőbe, és majdnem egy éven át utaltam nektek rendszeresen. Most pedig – Lilla szavai szerint – ideje, hogy a saját életemmel foglalkozzam.
Hosszú csönd következett.
– Nem akart megbántani – mondta végül.
– András – feleltem csendesen –, nem sértődtem meg. Egyszerűen elfogadtam, amit kért.
Nem sokkal később elment. Én kinyitottam a laptopomat, mert megígértem, hogy reggelre elkészül a negyedéves jelentés. A dokumentum megnyílt előttem, de a kurzor csak villogott.
Húsz percig ültem előtte, anélkül hogy egy sort is írtam volna. Aztán becsuktam, és csak ott maradtam a konyhában a kihűlő teám mellett.
Nem maga a döntés nyomasztott. Az szinte váratlanul, magától állt össze bennem. Inkább az volt nehéz, hogy nem láttam, mi következik most.
Nem haragudtam Andrásra. Szereti Lillát – ez nyilvánvaló volt.
A gondolataim mégis újra és újra visszatértek a vacsorához.
Nem Lillára mint ellenfélre gondoltam. Ő fiatal, határozott, és olyan elveket vall, amelyeket ma korszerűnek tartanak – és amelyeket, ha őszinte vagyok, részben meg is értek.
Az anyósok valóban tudnak rémisztőek lenni. Láttam már olyanokat, akik elől legszívesebben az ország másik végébe menekült volna az ember. Olyan asszonyokat, akik belépnek egy idegen konyhába, és már tologatják is a lábosokat, mert „nálunk ez így szokás”. Olyanokat, akik naponta háromszor telefonálnak, majd megsértődnek, ha a menyük nem veszi fel. Láttam beavatkozást gyereknevelésbe, lakásválasztásba, még a hálószoba falának színébe is.
Értem, miért próbálják a fiatalok előre meghúzni a határokat, még azelőtt, hogy igazán megismernék a másikat.
De Lilla nem vette a fáradságot, hogy kiderítse, én milyen vagyok.
Az első közös vacsorára kész ítélettel érkezett.
Ez nem sértett meg – inkább elgondolkodtatott. Aki előre dönt, az ritkán vizsgálja felül a véleményét.
Nem az ő jóváhagyására vágytam. Csupán arra, hogy előbb ismerjen meg, és csak utána alakítson ki rólam képet.
Három nappal azután, hogy András nálam járt, Lilla felhívott.
Nem számítottam rá. Mégis felvettem – sosem voltam az a típus, aki kibújik a beszélgetések elől.
– Eszter – szólalt meg a vonal túlsó végén. A hangja más volt, mint a vacsorán: nem csengett olyan magabiztosan, halkabb és visszafogottabb volt. – Szeretnék beszélni önnel. Lehet?
– Hallgatlak.
– András elmondta, mi lett a befizetéssel. És azt is, amit ön mondott. – Kis szünet. – Rájöttem, hogy amit akkor mondtam, nem úgy hangzott, ahogy szerettem volna.
– És hogyan szeretted volna, hogy hangozzon?
Egy pillanatra elhallgatott. Nem időt húzott – inkább kereste a pontos szavakat.
– Azt akartam mondani, hogy nem szeretném, ha kötelességének érezné, hogy minden döntésünkben részt vegyen. Hogy élheti a saját életét anélkül, hogy állandóan miattunk aggódna.
– Lilla – válaszoltam nyugodtan –, értelmes nő vagy, ezért őszintén beszélek. Ha valaki azt mondja annak, aki anyagilag támogatja, hogy ne szóljon bele, akkor számolnia kell azzal, hogy a támogatás megszűnik. Ez nem bosszú. Egyszerű következmény.
– Tudom.
– És még valami. Nem azért segítettem Andrásnak, hogy cserébe befolyásom legyen. Azért utaltam, mert a fiam, és szüksége volt rá.
– Igen – felelte halkan.