Havi húszezer forint – ha a fiadról van szó, az nem tétel. Csupán egy szám, amit ugyanazzal a természetességgel utalsz át, ahogy kenyeret veszel a boltban: a kezed mozdul, gondolkodás nélkül.
Elég hamar leszoktam a számolgatásról. Akkor, amikor András először írt: „Anya, egy kicsit hiányzik a törlesztőhöz, tudnál segíteni?” Néhány hónap alatt a „kicsit” állandó sor lett a havi költségvetésemben.
Azon az estén azonban, amikor András elhozta Lillát – a mosolygós lányt, akinek hangja egyenletes és magabiztos volt, mint aki hozzászokott, hogy elsőként szólal meg –, először éreztem meg valami apró figyelmeztető jelzést magamban.
Nem miatta. Nem konkrétan. Hanem amiatt, ahogyan a vacsora közben kimondta azt a szót: „anyós”. Mintha már minden eldőlt volna.
Az egész pénteken kezdődött, október huszonnegyedikén. Tizennégy éve dolgozom főkönyvelőként; megszoktam, hogy ott is kiszúrom az eltéréseket, ahol más csak számokat lát. Aznap este hét körül értem haza, feltettem melegedni a krumplit, amikor megcsörrent a telefonom. András volt.
– Anya, ma átugranánk. Szeretném, ha megismernéd Lillát… a barátnőmet. Ugye nem baj?
– Dehogy baj. Gyertek nyugodtan – feleltem.
Semmi előzetes egyeztetés, semmi ünnepélyesség. Csak ennyi: megyünk. Arra gondoltam, akkor ez most komoly. Korábban is hozott már lányokat, de úgy, mintha csak véletlenül keveredtek volna mellé. Most viszont névvel, kéréssel, külön bejelentéssel. Ez más volt.
Negyed kilenc táján csengettek. András lépett be először, jókedvűen, kissé izgatottan – ezt a tekintetet gyerekkora óta ismerem. Lilla követte.
Magas volt, és olyan természetes önbizalom lengte körül, amely azokra jellemző, akik bárhová lépnek be, azonnal otthon érzik magukat.
Egyszerűen öltözött, mégis ízlésesen. Nem hivalkodóan, inkább úgy, mint akinek nincs szüksége bizonygatásra.
– Eszter? – kérdezte tiszta hangon. – András rengeteget mesélt önről.
– Szólíts nyugodtan Eszternek – mondtam.
Elmosolyodott. Szép mosoly volt, de inkább udvarias, mint meleg.
Leültünk vacsorázni. Elővettem a sütőben sült csirkét, sajtot szeleteltem, kenyeret tettem az asztalra. Lilla körbenézett a lakásban – nem tolakodóan, inkább tárgyilagos érdeklődéssel, ahogyan az ember felméri azt a teret, amelyhez hamarosan valamilyen módon köze lesz.
Háromszobás lakásban élek. Nyolc éve váltam el; a volt férjemé lett az autó és a hétvégi ház, az ingatlan viszont nálam maradt. András huszonnégy éves koráig velem lakott, aztán barátjával bérelt egy lakást, majd három év múlva belevágott a sajátba – hitelből.
Egy évvel a mostani vacsora előtt keresett fel ezzel. Talált egy egyszobás lakást, de az önerőhöz nem volt elég pénze. Lilláról akkor még nem beszélt – lehet, hogy nem is ismerték egymást, vagy egyszerűen nem tartotta fontosnak. Átnéztem a papírokat, kiszámoltam mindent, és a megtakarításaimból kipótoltam a hiányzó összeget.
A havi törlesztő közel nyolcvanezer forint volt. Egy mérnöki fizetés ezt még elbírja, de mellette alig marad mozgástér. Így alakult ki, hogy minden hónapban húszezret közvetlenül a hitelszámlára utaltam. Ő fizette a maga részét, én hozzáadtam a különbözetet. Nem beszéltük meg, meddig tart ez. Egyszerűen így maradt.
A vacsora kellemesen telt. Lilla egy biztosítótársaságnál dolgozott menedzserként, a munkájáról tárgyilagosan beszélt, minden hivalkodás nélkül. Figyeltem, bólogattam, teát töltöttem.
András időnként ránk pillantott, arra a fajta óvatos reménnyel, amellyel az ember két fontos személy reakcióját lesi. Látszott rajta, mennyire szeretné, ha működne köztünk a dolog. Olyan történeteket mesélt a munkahelyéről, amelyeket korábban sosem hallottam – ártalmatlan, könnyed sztorikat, hogy mindhárman nevethessünk.
Aztán szóba került a lakásuk.
– Gondolkodunk rajta, hogy kicsit átalakítjuk – mondta András. – Új színt kapnának a falak, lecserélnénk a lámpákat.
– Jó ötlet – feleltem. – Csak ne kapkodjatok a kivitelezővel, előbb nézzetek utána a véleményeknek.
– Eszter – szólalt meg ekkor Lilla. – Azt olvastam, hogy a mai családokban az anyós igyekszik nem beleszólni a fiatalok ügyeibe. Ez így helyes, nem gondolja?
Anyós. Alig egy órája ismertük egymást.
András kezében megállt a villa.
Ránéztem. Ő nyílt tekintettel viszonozta, ugyanazzal az udvarias mosollyal, amely mintha azt üzente volna: nem mondtam semmi bántót, ugye?
Három-négy másodpercnyi csend következett. Ennyi idő alatt több mindent is megértettem egyszerre: hogy a mondat nem véletlenül csúszott ki a száján, hogy előre átgondolta, mikor és hogyan fogja kimondani, és hogy András pontosan tudta, mire készül.