Mária sírva fakadt. János látta. És akkor – öt perc múlva – visszajött. És tudta, mit mondott. És nem tudott bocsánatot kérni, mert mire megszólalt, már újra eltűnt.
Volt a nap, amikor azt hitte, még apja él. Apja, aki húsz éve halott. Órákig várta, hogy hazajöjjön. És Mária nem mondta meg neki az igazságot, mert nem akarta újra összetörni.
De azon az éjjelen, amikor János visszajött öt percre, emlékezett apjára. Emlékezett a temetésére. Emlékezett arra, ahogy sírt.
És tudta, hogy délelőtt őt várta. Az apját, aki nem él.
„Ez a legrosszabb,” írta János a levélben. „Nem az, amikor nem tudom, mi az igazság. Hanem amikor rájövök, hogy órákig hazugságban éltem. És senki nem merte elmondani.”
Péter olvasta tovább. Oldalakon át. János leírta az összes pillanatot. Az összeset, amikor „visszajött.”
„Minden egyes alkalommal,” írta János, „van egy pillanat, amikor visszajövök. Öt perc. Néha csak kettő. És akkor látom a károkat. Látom, mit csináltam. Látom, mennyire fáradt Anyád. Mennyire összetört te vagy.
És nem tudok bocsánatot kérni. Mert mire vissza tudnék jönni, ti már azt hiszitek, nem is tudom, mi történt.”
Péter nem tudott tovább olvasni. De muszáj volt.
A kérés, amit senki nem látott jönni
A levél vége felé János hangja megváltozott.
Már nem magyarázott.
Kért.
„Péter. Tudom, hogy nehéz. Tudom, hogy nézed, ahogy elszállok. Tudom, hogy sírsz éjszaka, amikor azt hiszed, nem hallom.
De hallak.
Hallak, amikor azt mondod Anyádnak: ‘Nem ismerem már. Ez nem ő.'”
Péter megállt. Mikor mondta ezt? Mikor…
Aztán emlékezett.
Három héttel ezelőtt. Éjjel egy óra. Anyja felhívta, mert apjának rossz éjszakája volt. Péter átment. János végül elaludt.
És Péter azt mondta anyjának a konyhában:
„Nem ismerem már. Ez nem ő. Ez valami más. Valaki más.”
És azt hitte, apja alszik.
De nem aludt.
„Hallottalak,” írta János. „És igaz. Nem vagyok már ő. Nem vagyok az az ember, aki voltam.
De még mindig itt vagyok. Bent. Mélyen. Egy részem. És az a rész kér valamit.”
Péter szíve megállt.
„Kérlek, ne temess el engem, amíg még lélegzem.”
Péter nem értette. Mit jelent ez?
Tovább olvasott:
„Tudom, hogy gondolkoztok rajta. Hallottam. Abban a pillanatban, amikor visszajöttem.
Hallottam, ahogy azt mondod Anyádnak: ‘Talán jobb lenne egy otthonban. Szakértők. Gondozás. Nem kellene néznünk, ahogy elveszítjük.'”
Péter emlékezett erre is. Két hónappal ezelőtt. Anyja sírt. Fáradt volt. Péter próbálta megnyugtatni:
„Talán… talán jobb lenne egy szakosított helyen. Ahol tudják, mit csináljanak.”
És apja a szobájában volt. Aludt. Vagy legalábbis azt hitték.
„Nem aludtam,” írta János. „Hallottam minden szót. És megértettem.
És értelek. Istenem, értelek.
Mert látom, mit tesz veletek ez. Látom, ahogy fogy Anyád. Látom, ahogy te dolgozol egész nap, aztán eljössz ide, és vigyázol rám éjjel. Látom, hogy nincs életed.
És azt akarom mondani: vigyetek. Vigyetek valahova, ahol nem kell ezt néznetek.
De van egy másik rész bennem. Az a rész, ami még mindig küzd. És az a rész kér valamit:
Ne most. Ne még.
Mert még mindig itt vagyok. És minden egyes pillanatban, amikor visszajövök – még ha csak öt percre is -, látom az arcotokat. És az elég. Az elég ahhoz, hogy tovább akarjak maradni.”
Péter zokogott. Nem tudta abbahagyni.
„Amit kérek,” írta János a levél végén, „nem az, hogy gyógyíts meg. Nem az, hogy visszafordítsd.
Csak azt kérem: ne add fel még. Ne engedd, hogy eltűnjek, amíg még küzdök azért, hogy itt maradjak.
Mert mindegy, hogy mennyire elveszett vagyok. Mindegy, hogy mennyire rossz egy nap. Valahol odabent még mindig vagyok én. És harcolok. Minden nap. Hogy visszajöjjek. Még ha csak öt percre is.
És azokban az öt percekben… látlak benneteket. És szeretlek. És az az öt perc többet ér nekem, mint minden más.
Szóval kérlek. Ne temess el, amíg még lélegzem.”
A levél aláírása egyszerű volt:
„Apád. János. Az ember, aki még mindig itt van. 2024. január 15.”
Péter nem tudta, mennyi ideig ült ott. Lehet, hogy egy óra. Lehet, hogy három.
De végül felállt. Letörölte a könnyeit. És bement apja szobájába.
A nap, amikor minden megváltozott
János ébren volt. Ült az ágyon, üres tekintettel nézett a falra.
Rossz nap volt. Péter látta rögtön. János nem reagált semmi másra.
„Apa?”
Semmi.
„Apa, tudom, hogy hallasz.”
Semmi.
Péter leült mellé az ágyra. Megfogta a kezét. János keze hideg volt. Nem szorította vissza.
„Elolvastam a leveledet,” mondta Péter. A hangja remegett.
János szeme megrezzent. De még mindig nem nézett rá.
„Tudom, hogy itt vagy,” folytatta Péter. „Tudom, hogy küzdesz. És tudom, hogy hallasz most is. Még ha nem tudsz reagálni.”
János légzése megváltozott. Alig észrevehetően. De ott volt.
„És… bocsáss meg,” mondta Péter, és most már nem tudta visszatartani a könnyeit. „Bocsáss meg, hogy azt hittem, már nincs itt senki. Bocsáss meg, hogy nem láttam, mennyire nehéz neked. Bocsáss meg, hogy beszéltem arról, hogy elviszünk.”
János szeme most könnyel telt meg. Lassan. De ott volt.
„Nem foglak elvinni sehova,” mondta Péter. „Soha. Nem foglak eltemetni, amíg lélegzel. Ígérem. Akárhogy is lesz. Akármilyen nehéz is lesz. Itt maradsz. Itt, velünk. Ahol láthatlak. Ahol megfoghatom a kezed. Ahol te is láthatsz minket – azokban az öt percekben.”
János keze most megszorította Péterét. Gyengén. Alig érezhetően. De ott volt.
És akkor János megszólalt. Tisztán. Lassan. Alig hallhatóan:
„Köszönöm.”
Csak ennyi. Két szó.
De elég volt.
Péter átkarolta apját. János nem karolta vissza. Nem tudott. De a feje Péter vállára hanyatlott.