„Azt akarom, hogy tudj valamit,” kezdte. „Amikor már nem fogok tudni beszélni. Amikor már nem ismerlek fel. Amikor kiabálni fogok, és azt mondom, hogy idegenek vagytok.”
„Apa…”
„Hallgass végig.” János hangja kemény volt. Mérnökös. Tárgyilagos. „Amikor ez megtörténik – mert meg fog -, azt akarom, hogy tudd: az nem én vagyok. Ez valami más. Valami, ami átveszi az irányítást. De odabent még ott leszek. Valahol. És szeretlek. Még ha nem is tudom kimondani.”
Péter nem tudott mit mondani.
János tovább beszélt:
„És ha egyszer úgy érzed, hogy túl nehéz. Hogy nem bírod tovább. Hogy jobb lenne elvinni valahova, ahol szakemberek foglalkoznak velem… megértem. Nem hibáztatlak. Ígérd meg, hogy nem hibáztatod magad.”
„Apa, nem fog…”
„Ígérd meg.”
Péter lenyelett.
„Megígérem.”
János bólintott. Megfogta Péter vállát.
„Jó gyerek vagy. Mindig is az voltál.”
Aztán visszament fel. Péter ott maradt a műhelyben még húsz percig, nézve a szerszámokat, amiket apja életében használt.
Nem tudta, hogy ez volt az utolsó tiszta beszélgetésük.
A rossz napok kezdete
Hat hónappal a diagnózis után jöttek a rossz napok.
Eleinte ritkán. Havonta egyszer. János felébredt, és nem tudta, hol van. Vagy azt hitte, még 1985-öt írnak, és főiskolára kell mennie.
Mária megtanulta kezelni. Nyugodtan beszélt hozzá. Nem vitatkozott. Vezette vissza a valóságba, lassan, mint egy gyereket.
De aztán egyre gyakoribbá váltak.
Hetente egyszer.
Aztán kétszer.
Aztán voltak hetek, amikor a jó napok voltak a kivételek.
Péter már megszokta a telefont:
„Péter? Rossz nap van. Nagyon rossz. Ne gyere át. Nem ismer fel senkit.”
De Péter mindig átment. Mert nem bírta elképzelni, hogy apja egyedül legyen ezekben a pillanatokban.
És aztán jött augusztus 12.
Az a nap.
A nap, amit a levél említett.
A nap, amikor apja megütötte.
Az a nap, amit Péter soha nem fog elfelejteni
Augusztus 12. 2024. Kedd.
Péter emlékezett minden részletre.
Délelőtt tíz óra volt, amikor anyja hívta.
„Ma nagyon rossz. Ne gyere át.”
„Elmegyek munkából. Tíz perc.”
„Péter, nem fog felismerni. Csak rosszabb lesz.”
„Nem baj. Ott akarok lenni.”
Beért húsz perc múlva. A ház csendes volt. Túl csendes.
Anyja a konyhában ült, teát ivott. A szeme piros volt.
„Hol van?”
„A nappaliban. Ül. Nem beszél.”
Péter bement.
János az ablak mellett ült, háta a bejárat felé. Nem mozdult.
„Apa?”
Semmi.
„Apa, én vagyok. Péter.”
János lassan megfordult.
És Péter látta a szemében: nem volt ott senki, akit ismert.
„Ki vagy?” kérdezte János. A hangja idegen volt. Kemény. Gyanús.
„Én vagyok. A fiad. Péter.”
„Nincs fiam.”
Péter szíve összeszorult.
„Apa…”
„Ne hívj apának! Ki vagy? Mit akarsz?”
János felállt. Péterhez lépett. Péter látta a kezét öklbe szorulni.
„Apa, kérlek, nyugodj meg.”
„NEM VAGYOK A TE APÁD!”
És akkor János megütötte.
Nem volt erős ütés. János már gyenge volt. De nem az ütés fájt.
Hanem a tekintet. A szemében lévő gyűlölet. A gyűlölet valaki iránt, akit nem ismert fel.
Péter hátralépett. Nem védekezésképpen. Csak… mert nem tudta, mit tegyen.
János tovább kiabált. Mária bejött, próbálta megnyugtatni. De János őt sem ismerte fel.
Péter kisétált a házból.
Beült a kocsiba. És sírt. Először évek óta.
Nem a fizikai fájdalomtól. Hanem attól a gondolattól:
„Apám többé nem fog tudni, ki vagyok. És nem tudja, hogy imént megütött.”
De tévedett.
Amit a levél mondott – az igazság, amit senki nem látott
Péter újra felvette a levelet.
A harmadik oldal volt a legrosszabb.
„Van egy nap, amit soha nem felejtek el. Augusztus 12. Tavaly. Rossz napom volt. Anyád azt mondta neked telefonon: ‘Ma nagyon rossz. Ne gyere át.’
De te átjöttél. Mert aggódtál.
Amikor beléptél, nem ismertelek fel. Vagy legalábbis a betegség azt mondta, hogy nem. Kiabáltam rád: ‘Ki vagy? Mit akarsz?’
Te megpróbáltál megnyugtatni. ‘Apa, én vagyok. Péter.’
De én tovább kiabáltam. Még többet. És akkor… megütöttelek.”
Péter szeme könnybe lábadt újra. Emlékezett. Persze hogy emlékezett.
„Láttam mindent,” folytatta a levél. „Láttam az arcodat. Láttam, ahogy próbálsz nem sírni. Láttam, ahogy elmész. És akkor, amikor elmentél, visszajött a tisztánlátás.
Öt percre.
Csak öt percre.
De elég volt, hogy tudjam: megütöttem a fiamat.”
Péter nem tudott lélegezni.
„Ültem ott,” írta János, „és néztem a kezem. És tudtam, hogy ezzel a kézzel épp most bántottalak. És tudtam, hogy te azt hiszed, én nem tudom.
De tudtam.
És akkor eltűnt. A köd visszajött. És elfelejtettem az egészet.
De aznap éjjel, amikor lefeküdtem – volt még egy pillanat. Két perc. És akkor újra emlékeztem.
És sírtam. Egyedül. A sötétben. Mert tudtam, hogy holnap nem fogok emlékezni erre sem.”
A papír már alig volt olvasható Péter könnyeitől.
„Ez a pokol, fiam. Nem az, hogy elveszítem az emlékeimet. Hanem az, hogy vannak pillanatok, amikor visszajönnek. És akkor látom, mit csináltam. És tudom, hogy nem tudom megmagyarázni. Mert mire vissza tudnék jönni, te már azt hiszed, nem is tudom, mi történt.”
Péter összeroppant.
Apja tudta. Mindvégig tudta.
És egyedül hordozta. Mert nem volt módja elmondani.
A többi rossz nap – és amit János látott
A levél tovább ment. Oldalakon át. János leírta a többi napot. Minden rossz napot. Minden pillanatot, amikor „visszajött.”
Volt a nap, amikor nem ismerte fel Máriát. Azt kiáltotta neki:
„Ki ez az idegen nő a házban?”